Prücsök és a vérvétel

– De nem érted, hogy nem akarom?! – üvöltötte Prücsök és teljes erejéből becsapta a gyerekszoba ajtaját.
Szotyi ijedten hőkölt vissza, hiszen ő épp igyekezett, hogy csatlakozzon a kislányhoz. Prücsök ilyenkor nem látott, nem érzékelt semmit maga körül. Őrülten dühös volt. Legszívesebben az egész világot elpusztította volna egyetlen kézmozdulattal, beleértve Apát is. Apát, aki az egész bosszúság okozója, hiszen kitalálta, hogy neki vérvételre kell mennie. V_É_R_V_É_T_E_L_R_E – pedig Apa pontosan tudja, hogy ő retteg a fájdalomtól, iszonyodik a tűtől, haragszik mindenkire, aki orvos vagy kórházban dolgozik.

És persze, ilyenkor Apa azt meséli, hogy kiskorában ez milyen jól ment, hogy a nővérkék csodájára jártak, hogy ő 3 évesen sírás és könnyek nélkül érdeklődve szemlélte azt, ahogy megbökik a kis karját.

De Apa nem érti, Apa nem ért semmit!
Ilyenkor Prücsök teljesen egyedül érezte magát, körbezárva a félelemmel, a rettegéssel. El akart menekülni, meg akart halni, bármit, mindegy mit… tele volt a feje fantáziákkal, amik mind kedvesebbek voltak, mint az az iszonyatos tűszúrás.
Apa volt a legundokabb a világon.
Gyűlölte őt.
Ez volt élete legrosszabb napja.

Egy idő múlva lecsendesült ez a hatalmas indulat és egy más fajta félelem vette át a helyét… valami alattomosabb rettegés, ami találékonnyá tette Prücsköt. Elősomfordált a szobából és alkudozni kezdett:
– Apa, apuciiii… lehet, hogy ne ma menjünk, hanem csak a jövő héten? Vagy az után? Szedem addig a vitaminokat, felesleges is lesz a vérvétel. Megteszek mindent! Mindent, amit kérsz.
– Prücsök, pontosan tudod, hogy szükség van erre a vérvételre, mert ebből lehet kimutatni az allergiát és szeretnénk tudni, hogy mi mindenre kell figyelnünk, hogy ne legyen ilyen erős fuldokoló köhögésed éjjelente.
– De nincsen, megígérem, hogy ma nem fogok köhögni! Soha többet nem fogok köhögni! Becsszó!

Apa hajthatatlan volt és Prücsök nem értette… a kislány nem látta meg sem a féltő szeretetet, sem az aggódást, nem tudta, hogy Apa mennyi időt töltött azzal, hogy utána olvasson a témának, hogy már mennyit konzultált szakorvosokkal, hogy mennyire féltette őt és szeretett volna segíteni rajta.

Apa döntése mögött azok a szívszorítóan nehéz percek voltak, mikor állt a kislány ágyánál az éjszaka közepén és minden létező módszerrel és praktikával (ide érve az ivást, hideg levegőt, párologtatást, különféle gyógynövényes készítményeket) próbálta csillapítani a köhögését, amit nem nagyon sikerült. Prücsök nem tudta, hogy minden idegen, akivel az elmúlt fél évben beszélgetett, aki megvizsgálta, mind erre a köhögésre kereste a választ, de egy ponton, a vérvétel nélkül nem tudtak tovább menni.

– Prücsök… – ölelte magához Apa – ez most nagyon fontos. Szeretném, ha meggyógyulnál. Szeretnék neked segíteni. Tudom, hogy félsz… és most mégis, azzal együtt, hogy ezt a félelmet látom, elfogadom, el fogunk menni a vérvételre. Szükségünk van az eredményre. Ha másképp nem megy, helyetted is bátor leszek, mert ezt a nagy dolgot meg kell tennünk.

Prücsök végül felöltözött, beült a kocsiba és a kórházba vezető úton csendesen bámult ki az ablakon, nézte ahogy peregnek alá az esőcseppek. Elhatározta, hogy bátor lesz ő is… hogy segít Apának. De ez a bátorság csak a nővérpultig tartott ki. Amikor megjelent a fehérruhás személyzet, először elkezdődött a sírás, majd a székre ültetve a kapkodás, csapkodás… olyan volt, mint valami riadt kismadár. Apa végül ölbe vette, lefogta a kezét, a fülébe duruzsolt, megkérte, hogy csukja be a szemét csak egy pillanatra… a nővérke pedig ügyes volt, gyors és pontos. Néhány perccel később már kifelé sétáltak az épületből. Prücsök karjára szorított gézlappal, kisírt szemekkel, de valahol mégis megkönnyebbülve.

A terhét az elkerülhetetlen fájdalomnak, a közöttük lévő bizalom megingásának, a távolságnak, amit reggel és a székben ülve tapasztalt: Apa vitte.