Yamen és a futás

Yamen futóedzéseket tartott a tanítványoknak, a kert foci pályának jelölt részén kellett köbe-körbe futniuk. Yamen ment elől, ő volt az egyik legjobb futó, szorosan a nyomában Lin, majd Feng Pei és a többiek. Voltak kitartást segítő, hosszútávú futások (80-100 körrel) és voltak dinamikát fejlesztő sprintedzések. A Mester Yamenre bízta, hogy összeállítsa a feladatokat és irányítsa a tanítványokat.

Az első néhány alkalom után azonban valami féle lazsálási hullám ütötte fel a fejét, a tanítványok nem értek ki időre a pályára, a kiadott feladatokra nem figyeltek, a távokat csak ímmel-ámmal teljesítették. Yamen, mikor figyelni kezdte őket, rájött, hogy Huang bomlasztja a többieket. Edzés után félre hívta és megkérte, hogy figyeljen jobban, hogy emlékezzen rá, miért van itt, hogy tanulni és fejlődni érkezett és ehhez méltón viselje magát.

Igen ám, de Huang nem szeretett futni. S hiába ígérte meg Yamennek, hogy változtatni fog, a kelletlenség, a ráhagyomság ott maradt a mozgásában. Bár most már nem bújtogatta a többieket, a belőle áradó csendes lázadás valahogy mégis átszivárgott a többiekbe.
Yamen eszköztelennek érezte magát és a Mesterhez fordult, aki így egy alkalommal váratlanul megjelent az edzésen. Először távolról szemlélte a dolgokat és mikor látta, hogy mennyire megoszlik a tanítványok teljesítménye (és lelkesedése), közelebb ment és magához hívatta őket.

Yamen kipirult arccal lihegve érkezett és még páran rajta kívül is zilálva vették a levegőt, Huang viszont láthatóan meg sem izzadt.
A Mester megkérte, hogy álljanak fel előtte sorban, a szerint, hogy ki mennyire hajtotta ki magát. S mivel mind együtt alkották a sort és mind tudták valójában az igazságot, szépen lassan elrendeződtek és a természetes kiválasztódás megmutatkozott: Huang állt a sor végén.

A Mester magához szólította:
– Huang, mi akadályozott abban, hogy fussál?
– Mester, ne haragudj, de ez nem az én sportom. Születésemtől lomha vagyok, megtettem mindent, ennyire vagyok képes. Engedd inkább, hogy a könyvtárban töltsem a sportra szánt időt.
– Úgy értsem, hogy te pontosan tudod, hogyan fejlődhetnél? Akkor miért vagy itt?
Huang hallgatott.
– Yamen, – szólt ekkor a Mester. – Fuss egy kört a pályán, olyan gyorsan ahogy csak tudsz. Yamen azonnal indult, a Mester pedig fennhangon számolt.
– Huang, Yamen futása alatt 148-ig jutottam a számolásban. Most te következel: ha 160 alatt nem érsz vissza, ez volt itt az utolsó napod.
– De Mester,…! – kezdett rimánkodni Huang.
– A helyedben én végig gondolnám inkább, hogy mit akarok… készülj.
Yamen a kétségbeesett Huanghoz lépett, gyorsan guggoltatott, szökkeltetett vele párat, hogy legalább a keringése rendben legyen a feladathoz.
– Te – mutatott a Mester Huangra – fuss! Ti pedig – nézett szét – szurkoljatok!
Huang vett egy nagy levegőt, és neki indult. Bele tette minden erejét, nem volt hová tartalékolnia, érezte, ahogy ég a combja, feszül a tüdeje, csillagok kezdtek táncolni a szeme előtt. Távolról hallotta a többieket, ahogy bíztatják, hogy tartson ki, hogy emelje a lábát, hogy húzzon jobban bele. Az utolsó métereket már önmaga sem tudta, hogyan tette meg, beért a Mester elé és térdre rogyott.
– 158 – mondta a Mester – maradhatsz.
Huang pedig elsírta magát.
Yamen egy kicsit távolabb állt és zavartan nézett maga elé… ő is számolt. Ismerte a Mester által használt ütemet, és biztos volt benne, hogy Huang nem hogy 160 alatt, de 180 alatt sem ért be. Nem értette a történteket, igazságtalanságnak élte meg és maga is meglepődött, hogy milyen indulatot keltett ez benne.

Néhány nappal később, mikor megint eljött a futóedzés ideje, Yamen azt vette észre, hogy Huang figyel és igyekszik. Először azt gondolta, hogy most még mozgatja a felismerés, hogy elküldhető és várta, hogy mikor lankad a lelkesedés. De Huang hozzáállása nem változott.

Hetek teltek el, majd hónapok és Huang felzárkózott a legjobb futók közé, mikor egy nyári edzésen a Mester megint számolta az időt, 145 körül futott. A mostani eredmény egyezett azzal, amire Yamen is jutott, aki így már teljesen elbizonytalanodott.
– Mester, valamit nem értek – kezdett bele Yamen, miközben mellé telepedett.
– Mit?
– Legutóbb, mikor Huang futott, megesküdtem volna rá, hogy 180 felett volt az ideje és te mégis 158-at számoltál, hogy lehet ez?
– Legutóbb, amikor megkértelek, hogy szurkolj, és te mégis számoltál? – kérdezett vissza a Mester.
Yamen lehajtotta a fejét.
– Igen, akkor. – válaszolta.
– Yamen, – szólt hozzá a Mester és nyoma sem volt haragnak a hangjában – mondd meg nekem, miért vagyunk itt.
– Hogy fejlődjünk, Mester.
– Van-e most nyoma Huangban annak a restségnek és lázadásnak, amit tavasszal tapasztaltál?
– Nincsen, Mester.
– Néha nem a hibáinkkal való szembesítésből tanulunk a legtöbbet, hanem abból, ha valaki lehetőséget lát bennünk, és felemel. – szólt a Mester és nevetve barackot nyomott Yamen kobakjára.