Yamen és a halál

– Mester, meg lehet szokni a halált?
– Megszokni?
– Igen, mint bármi más kellemetlenséget: ha nyom a cipő vagy hogy télen hideg van…
– Ezeket hogyan „szokod meg”? – kérdezett vissza a Mester.
– Egyszerűen: ismétlődnek újra és újra és újra… és egy ideig idegesít, meg lázadok ellene, mást szeretnék, de hiába. A cipő továbbra is nyom, a tél pedig hideg. Egy ponton elfogy belőlem az indulat, akkor már nem átkozódom, mikor felveszem a cipőt, csak belebújok és megyek.
– Amit megszoksz, azon akarsz változtatni?
– Akartam, de nem sikerült, ezért kell megszoknom.
– Értem. És van még valami, amit észre veszel magadon a megszokást követően?
Yamen szeretett volna válaszolni, de nem tudott.
– Arra gondolj, – segítette ki a Mester – hogy hogyan érzed magad közben.
– Egyre kevesebbnek… kicsit olyan, mintha minden megszokással valójában elveszítenék valamit, amire vágytam.
– Elmondok egy történetet, hátha segít… – folytatta a Mester. – Élt egyszer messze a Shangoni Tartományban egy herceg. Hatalmas palotája volt, száz szobával. Büszke volt nagyon a vagyonára, gazdagságára. Megesett azonban egyszer, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag patkányok lepték el a hercegi palotát. Az uralkodó undorodott ezektől a jószágoktól és elrendelte, hogy helyezzenek mindenhová mérget. A méreg hatásosnak bizonyult, azonban néhány nap elteltével a herceg számára jelentették, hogy néhány szobában elviselhetetlen bűz keletkezett, feltehetően egy-egy oszlásnak indult patkány maradványai miatt. A herceg, úgy döntött, hogy ezzel a problémával nem foglalkozik és az érintett szobákat bezáratta, hiszen volt még pont elég szoba. Hetek teltek el és szépen, sorban, minden szoba bezárásra került. A hercegi palota pedig lassan használhatatlanná vált. A herceg és családja visszaszorult a konyhába, ahol a főszakács rendet tartott és sehol semmiféle koszt, főleg nem oszlásnak induló tetemet nem tűrt meg. Ha kellett, ő maga vette a lapátot és vitte ki elföldelni a döglött állatokat. Utána pedig mésszel behintette a helyét. Néhány napig tiszteletben tartották a fehérrel kijelölt területeket, majd utána újra takarítani kezdték. Gondolkozz, hogy mi volt a különbség a főszakács és a herceg viselkedése között és akkor megérted majd, miként lehet viszonyulni a halálhoz!
Yamen megköszönte a tanítást és visszavonult.

Napokig le-föl járt és gondolkozott… majd jelentkezett a Mesternél.

– A herceg a történetben azzal, hogy sorra bezáratta a szobákat, leplezni akarta, hogy a döntése hová vezetett. Nem akart szembenézni a változással és nem akarta elfogadni azt. E nélkül azonban nem volt más esélye, mint folyamatosan beletörődni a következményekbe. És egy ponton belefásulni ebbe. Ezzel szemben a főszakács elfogadta a helyzetet. Ő látta azt, ami történik és napra nap tett azért, hogy legyen változás. A döglött patkányok eltakarítása nem egy könnyű és nemes feladat… viszont erőt vett magán és belegondolva a következményekbe, felül emelkedett az undoron. Azért tett, mert céljai voltak, azért tett, mert hitt abban, hogy a pusztulás folyamata véget ér és ő képes kitartani addig. És így is lett. A halált nem lehet megszokni, mert ha megszokom, akkor beletörődök csak egy következménybe, anélkül, hogy érteném az eredőjét, anélkül, hogy valaha szembe néznék vele. Ilyenkor valójában a tetteim lehetőségét korlátozom be. Elveszítem a teret az életre, elhiszem, hogy minden értelmetlen, hisz a halál felé tart.
– Mit lehet akkor? – kérdezte a Mester.
– Elfogadni… el lehet fogadni a telet, mint az évszakok váltakozásának elemét, el lehet fogadni a halált is és megbecsülni azt a szemszöget, hogy az elfogadás által az Élet tisztelete és a hála, hogy élünk, növekszik bennünk. Minden halál, minden veszteség, minden kényelmetlenség valójában lehetőség arra, hogy változtassunk.

A Mester bólintott.

– Köszönöm. – szólt Yamen és meghajolt.

A Mester, amint kifelé tartott a házból, meglátta Yamen cipőjét a küszöb előtt, ami most, rongyokkal volt bélelve.
– Azt hiszem, tényleg érti. – mosolyodott el.