Prücsök és az új lakótárs

Lara egy idő után már nem csak csütörtökönként ment Prücsökért a suliba, hanem néha felbukkant kedden és akkor együtt vitték sétálni Szotyit vagy eljött szombaton, ha szánkózós idő volt. Apa megkérte, hogy fessen manókat Prücsök szobájában a falra és így a lány szinte az egész tavaszi szünetet velük töltötte: ha nem festett, akkor ebédet főzött, segített ruhákat rendezgetni, elárulta Prücsöknek, hogy színben melyik felsővel harmonizál a pöttyös szoknya és melyikkel nem.
A kislány szerette azokat a szetteket, amiket Lara állított össze egy-egy alkalommal, mert olyankor egészen sokan megdicsérték, hogy milyen csinos, szerette azt is, ha Lara fonta a haját, mert különleges frizurákat tudott, nem úgy, mint Apa, akinek a sima „magas copf” is kihívást jelentett.

Az idő pedig telt… körül ölelve őket.

Már magától értetődő volt, hogy mikor Apának külföldre kellett utaznia munka ügyben, akkor Lara ment napközi után a kislányért, ő hozta el, ő fektette le és ült az ágya mellett, amíg a csöppség (na meg persze Szotyi) álomba szenderültek. Előtte persze megígérte Prücsöknek, hogy végig itt lesz a szomszéd szobában, és ha esetleg a kislány – bármilyen okból – rosszat álmodna, hozzá fog sietni. Másnap reggel együtt keltek, Lara kísérte be az iskolába is, Prücsök pedig repesett az örömtől, hiszen életében először voltak az uzsonnás dobozában szív alakú szendvicsek.
Délután, ahogy beértek a lakásba, Prücsök bezárkózott Szotyival a szobájába, mondván, hogy még valami nagyon fontosat meg kell beszélniük, mielőtt Apa hazaér.

A szobából két hangocska szűrődött ki, az egyik Prücsöké volt, a másik egy kicsit torz, ismeretlen hangszín, amit a kislány Szotyinak kölcsönzött:
– De kérdezd meg… – kérlelte Szotyi.
– De nem kérdezem! – tiltakozott Prücsök.
– Kérdezd meg, hiszen szeret itt lenni, és olyan jó, ha itt van. – érvelt a kutyus.
– Egy csomó fontos dolga van biztosan, nem fog ráérni. – kereste a kifogásokat a kislány.
– Mi is fontosak vagyunk neki.
– És hol aludna? – váltott stratégiát Prücsök, és anélkül, hogy ő maga észrevette volna elkezdte a megvalósítás lehetőségeit vizsgálni a tagadás helyett.
– Alhatna a nappaliban vagy mellettünk, vagy Apa mellett, neki nagy ágya van. – ötletelt Szotyi.
– És mi lenne a lakásával?
– Valaki más élne benne.
Így ment ez közel 2 órán keresztül. Mindennel kapcsolatban volt egy kérdés és mindenre volt egy válasz. Lara, mikor belesett a kulcslyukon, azt látta, hogy Prücsök ül az ágyán, magyaráz, előtte Szotyi a földön, fakrcsóválva figyeli.

Prücsök végül nem jutott dűlőre önmagával. Talán a sok korábbi fájdalom, csalódás miatt nem merte kockára tenni azt a jót, amit mostanában Larával megélt, így mikor csütörtök este Apa haza ért: nem kérdezett semmit, csak mesélte az élményeit, gondolatait.

Volt tehát meglepetés, amikor szombaton Apa bejelentette, hogy sok dolguk lesz, mert egész nap költöztetni fognak, ugyanis megállapodott valakivel, hogy – egy határozatlan időre – hozzájuk költözik. Prücsök döbbenten állt a gyerekszoba közepén, aztán ahogy megértette a szavak súlyát, hangos zokogásban tört ki. Ő nem akarta, hogy bárki ide költözzön, hiszen akkor Larának nem lesz hely!
– Apa ne, légyszi ne… – könyörgött Prücsök. – Ígérem, hogy jó leszek, csak ne engedjünk ide egy idegent!
– Már megállapodtunk erről, hiszem, hogy jobb lesz így mindenkinek. Nem lesz olyan üres a lakás.
– Kérlek, Apa… neee..
– Még az is lehet, hogy szeretni fogod azt, aki beköltözik. – próbálta Apa egy kicsit vigasztalni.
– De én nem akarom! Az én szobámba biztosan soha nem léphet be!
– Prücsök, gyere ide… – kérte Apa és átölelte a sírástól rázkódó gyereket. – Mondd csak, bízol te bennem? – tette fel a fontos kérdést.
Prücsök nem válaszolt.
– Nézz rám! – kérte Apa és letörölte a könnyeit. – Volt már olyan, hogy bármiről, amit tettem, kiderült, hogy ártani akartam vele neked?
A kislány most megingatta a fejét.
– Bízz bennem! – kérte Apa újra.

Közben Szotyi lelkesen le-föl kezdett rohangálni, hiszen a kinti lépcsőn lépések zaja hallatszott. Egy pillanattal később pedig csengettek. Prücsök az arca elé kapta a kezét és az ujjai közt lesett ki, hogy meglássa ki is az új, beköltöző idegen.
Aztán nyílt az ajtó: Lara állt ott, kezében egy óriási papírdobozzal.
– Megjöttem. – monda és mosolygott.