A hiányról

Prücsök néha gondolt Anyára… nem emlékezett rá, csak volt valami űr és hiány, ami maradt utána, azzal találkozott. Az jött be az ajtón a jóéjszakátkívánással; az volt az üres lakásban, mikor hazaért iskola után, az volt az asztalon árválkodó teásbögrében, az volt ott, amikor arra vágyott, hogy valakihez csak hozzá lehessen bújni, hogy az a valaki ne nagy és erős legyen, mint Apa, és ne legyen öreg szaga, mint a nagyinak, hanem puha legyen és meleg; az volt ott, amikor arra vágyott, hogy hallja a szavakat, amiket kimondani félt; az volt ott, amikor újabb és újabb plüssjátékokat kért, de néhány óra múlva megunta őket.

Apa néha mesélt. Ilyenkor egy nagy színes könyvben lapoztak, fényképek voltak benne és Apa sorra mutatta és magyarázta a képeket… Prücsök nézte a kisbabát, amit egy nő ölelt, ő volt az, de nem ismert magára. A baba alig volt nagyobb, mint Szotyi. A nő pedig idegen volt és távoli.

Prücsök néha gondolt Anyára… anyának ilyenkor nem volt arca, csak érzése, azt gondolta, hogy Anya most már angyal és minden lépésénél vigyáz rá. Azt gondolta, hogy ha elalszik, láthatatlanul oda ül az ágyára és nem engedi, hogy rosszat álmodjon. Mikor néha mégis ez történt, az tudott nagyon fájni… mert nem volt elég az, hogy rémek kergették, félt és sírva kelt fel, olyankor azt is megélte, hogy Anya valami miatt nem űzte el az árnyakat.

Amikor a gyerekek az iskolában az anyukájukról meséltek, Prücsök is mindig elképzelte, milyen lenne… egy csomó mindent persze Apával is lehetett: például amerikai palacsintát sütni, cipőt venni, Apa csinált neki szendvicset, kivasalta a ruhácskáját, de ő is szeretett volna többet: szerette volna kipróbálni milyen lenne felvenni anya ékszereit, elbújni a szoknyája redői közt, frizurát fonni a hajából, megtanulni valakinek az anyáknapi verset, szerette volna, ha néha valaki megsimogatja az arcát és nem pedig barackot nyom a fejére, ahogy Apa szokta.

A hiány volt abban is, mikor dühös volt Apára, mert az valamit nem engedett meg, és nem tudta őt – pont emiatt az indulat miatt – megérteni. Hiányzott ott valaki, aki egyszerűen és szelíden elmagyarázta volna, hogy Apa ilyenkor nem ellene van, hanem érte… és azzal, hogy tilt dolgokat: valójában szereti.

Hiány volt a kétségbeesésben, ami Prücsköt néha elvakulttá tette, amikor azt sem nézte merre van, csak kalimpált és ütött mindent, ami az útjába került: a bútort, Szotyit, a nagyit és Apát, amíg valaki le nem fogta vagy el nem fáradt. Hiányzott itt valaki, aki maga is volt kislány, és erre emlékezett is még és tudott történeteket mesélni, amiben mindaz, ami most riasztónak tűnt, idővel elmúlt.

Apa néha, mikor Prücsök már elaludt, megállt az ajtóban és nézte a kislányt. Nézte, ahogy szuszog, ahogy emelkedik a mellkasán a színes paplan és látta az angyalt ülni az ágyán.