Az égbe jutni

Eljött hát a nap, amiről a szülei, nagyszülei és azok nagyszülei beszéltek, eljött a Kiválasztás Napja, amikor Mahura Isten küldöttei összegyűjtik az építőket, hogy azok elkészítsék számára az utat az égbe. A történet szerint Mahura annyira kíváncsi volt az emberek életére, hogy folyton őket nézte az ég pereméről, míg egyszer – talányos okok miatt – végül lepottyant a Földre, azóta próbál visszajutni. Azt beszélik, hogy évezredenként egyszer megnyílik az Ég Kapuja és hazavárja őt.

Mahura már többször próbálkozott, építettek neki az egyiptomiak és az aztékok is piramisokat, a bábeliek a tornyot, de azok sosem bizonyultak elég magasnak, nem érte el az ég peremét róluk…

A történet szerint Mahura végigjárja a Földet és újabb és újabb helyszíneket és építőket keres… és most végre eljutott Indiába is. Amuri már napok óta alig tudott aludni az izgalomtól. Reggel már jóval napkelte előtt az ágyán ült és várt, számolta a lélegzetét, hogy lássa: valóban telik az idő. Aztán lassan elkezdtek besütni az első sugarak az ablakon. Felkelt, összeszedte a csomagját, elbúcsúzott idős szüleitől és elindult.

Tudta, hogy a kiválasztás egy folyamat és hogy több száz millió emberből csak néhányan lesznek „kiválasztottá”, de valahogy érezte, hogy ő közöttük lesz, voltak emlékei arról, ahogy épít és ezek többek voltak, mint holmi álom, meg mert volna esküdni rá, hogy ezekre emlékezik, hogy lesz a jövőnek egy olyan része, amit már tapasztalt.

A területi gyűjtőpontra érkezve hivatalnokokat talált és rengeteg embert. A regisztráció során beosztották: voltak fafaragók, kőfaragók, ácsok, ezermesterek és álmodók. Amuri gondolkozott, hogy ha tőle kérdezik, vajon melyiket mondja? Értett a kőhöz és a fához is, hiszen egész életében erre készült… egy álom miatt.

A besorolás azonban máshogy zajlott, mint képzelte, a hivatalnokok nem kérdeztek semmit, az egyikük végigsimította a tenyerét, egy másikuk meg a szemébe nézett, aztán egymásra pillantottak, bólintottak és átvezették egy olyan részre, ahol még nem állt senki. Csendben ücsörgött ott órákon át, nézte, ahogy besorolják az embereket… kit ide – kit oda. Amuri valahogy másként képzelte mindezt, pompával, fénnyel, ceremóniával, de az egész valahogy „egyszerű” volt. Napnyugtára elfogytak a jelentkezők és ő még mindig csak egyedül álldogált. Látta, ahogy kiválasztanak pár tucat embert a fa- és kőfaragók közül és szekerekre ültetik őket. Aztán az egyik hivatalnok hozzá lépett:
– Építő, – szólította meg fejet hajtva előtte – mi a neved?

Amuri ahelyett, hogy válaszolt volna, leborult a földre.
– Köszönöm – suttogta. – Megtiszteltetés.

– Sokkal inkább feladat, mint megtiszteltetés. – válaszolt a hivatalnok.

– Amuri vagyok, a Lakoon-völgyből. – egyenesedett fel a fiú.

– Rendben Amuri, remélem, jól bírod a magasságot… – szólt a hivatalnok és mosolyogva egy éppen érkező hintóhoz vezette.
Az építéshez kisebb csapatokba voltak beosztva, formaruhákat kaptak, amiket a munka közben viselni kellett. Tizenkét szín kavargott az építés során, amelyek négy egységbe tartoztak. Minden egységnek megvolt a maga vezetője.
Az első eligazítás néhány mondatát Amuri örökre a szívébe véste: „Kőt és fát formálunk, de az eredménye, túlmutat ezen. Lépcsőfokokat hoztok létre, melyeket egymáshoz illesztünk, minden fok pont annyira fontos, mint maga a lépcső, ha ugyanis valamelyik megtörik, hiába volt az egész.”

Amuri a Tamoko nagyherceg által vezetett egységbe tartozott. Ők tervezték és formálták a lépcsők felső harmadát. Volt még két másik lépcső-építő és egy „támasztó” csapat.

A lépcső egy keskeny egyenes volt, amit a legmagasabb hegy tetején kezdtek el felhúzni. Mivel a művelet tervezetten 2 évig tartott rengeteg ember költözött oda, és egy kisebb város nőtt ki a földből.

Az építés 5. napján, mikor még javában az anyagok összeválogatásánál tartott, Amuri egyszer csak azt vette észre, hogy egy kisfiú áll mellette, aki szintén elmélyülten szemléli a köveket:
– Ez működik? – kérdezte tőle – Mármint az, hogy csak úgy nézed őket?

– Eddig azt gondoltam, igen. – válaszolta Amuri – Miért, te mit tennél?

– Azt hiszem, megsimogatnám őket és megkérdezném tőlük, hogy szeretnének-e alkotó elemmé válni?

– De hát, ezek csak kövek – nevette el magát Amuri.

– Ha azt hiszed, hogy csak kövek, akkor te csak lépcsőt fogsz építeni. – mondta szomorúan a kisfiú és elszaladt.

Néhány nappal később látta újra, az építők egyikének magyarázott valamit. Felé indult, hogy folytassa a legutóbbi félbe maradt beszélgetésüket. Ahogy közelebb ért, az következő mondat ütötte meg a fülét:
– Egy bizonyos magasság fölött már nem fogja összetartani se a malter, se a csavarok…

– Hát akkor mi tartja majd?

– A hit. – válaszolta a kisfiú komolyan. – Anélkül, hogy hinnél, ne is építs.

Egy idő után a kisfiú kezdett legendává válni. Nem tudták honnan jön, de szinte mindenkinek volt egy története, amiben szerepelt, mindenki hordozott néhány mondatott a szíve mélyén, amit tőle kapott.

Teltek a hónapok és az építkezés lassan ahhoz a szakaszhoz jutott, amit Tamoko nagyherceg vezetett. Ezen a ponton már olyan magasban jártak, hogy egy szuszra végig sem lehetett járni a lépcsőt. Tamako összehívta a csapatát és megkérte őket, hogy mindenki egyesével sétáljon fel a lépcső tetejére. Mikor leértek pedig sorra végigkérdezte őket:
– Féltél?

Azok, akik nemmel válaszoltak maradhattak, akik igennel, azoknak megköszönték az eddigi munkát és útjukra bocsátották őket. Mikor Amuri került sorra, a válaszát követően még egy pillanatig ott maradt.
– Szeretnél még mondani valamit? – kérdezte a nagyherceg.

– Kérdezni szeretnék, uram. – ismerte be a férfi. Miért ilyen fontos ez… Miben is gátolna bárkit a félelem, ha egyébként remek szakember?

– Ezt a lépcsőt – válaszolt Tamoko – csak szeretettel lehet építeni. Ha egy építőben félelem van, egy lépcsőfokban félelem lesz… nem vállalom ezt a kockázatot. Mahura istenség a Földön élve magába gyűjtött rengeteg kínt és szomorúságot, mikor elindul az ég felé, minden lépésének súlya lesz, minden lépésében hordozni fogja az emberek fájdalmát.

– Miért viszi ezt magával?

– Hogy megszabadítson minket ettől, hogy eztán élhessünk megint a szívünk és nem a félelmeink szerint.

– Ezek szerint nem is ő kezd egy új életet?

– Nem… nekünk ad egyet. – válaszolta Tamoko.

És aztán építettek.

Amuri minden este könnyekkel a szemében feküdt le. Hálás volt azért, hogy részese lehet ennek, hogy ha csak egy-egy lépcsőfokkal, de mégis hozzájárulhat ahhoz, hogy változzon a világ, hogy fogyjanak a háborúk, hogy múljon a gyűlölet, hogy egymásra találjanak az emberek. És minden reggel tettre készen ébredt.

Számolta vissza a napokat… de minél magasabban jártak, annál lassabban haladtak… néha heteket ki kellett hagyni, mert túl erős volt a szél, máskor meg nem volt megfelelő az alapanyag… végül aztán inkább váltott és már nem napokban, hanem lépcsőkben kezdte mérni az időt… még 284 lépcső, még 163, még 98, még 42, még 36, még 21, még 14, még 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1… és elkészültek.

Birodalomszerte hatalmas ünnepségeket terveztek és futárok láncai szőtték be az országot, hogy mindenkihez amint lehet eljusson a hír. A lépcső környékét azonban kiürítették, ott nem maradhatott más csak az építők.

Már távolról lehetett sejteni Mahura érkezését, mert összerezzentek a hegyek, olyan súlya volt egy-egy lépésnek, hogy meg-meg hasadt a föld alatta. Minden jelenlévőnek ki lett adva, hogy nem nézhetnek az Istenre, mert aki így tesz, az rettenetes halált hal, ezért mindenki – köztük Amuri is – igyekezett a tekintetét a földre szegezni és csak a hangokat figyelte.

Volt azonban egy pillanat, amikor eltűnt belőle a félelem és rájött, hogy ha ezért meg kell halnia, hát vállalja a halált… felnézett, felnézett, mert szerette volna látni azt, ahogy Mahura feljut az Égbe, szeretett volna tanúja lenni annak, hogy most sikerül.

És ahogy felnézett, azt látta, hogy a lépcsőn egy kis gyerek sétál, ismerős volt az alakja, a mozgása… az a kisfiú volt, akit olyan sokszor láttak az építkezésen.

Mahura pedig lépkedett, lassan, egymás után véve a fokokat, felszegett fejjel sétált a felhők közé, ahol kitárult az Ég Kapuja…