Az történt, hogy a legutóbbi „Ünnep” alkalmával a cseresznyés-banános lekvár nem fogyott teljesen el. Prücsök minden nap megnézte a hűtőben, néha kinyitotta és beleszagolt. Aztán visszapakolta. Ez a délután is hasonlóan indult… kívánt valami édeset, és hiába volt még meg a sportszelet, amit Apától kapott, a kicsi pocakja bizony a lekvárra vágyott.
Kinyitotta a hűtő ajtaját.
Kivette a lekvárt és lecsavarta a tetejét, aztán beleszagolt. Finom illata volt, ezer lekvár közül is felismerte volna. A hűtőajtó közben becsukódott.
– Hoppá. – jegyezte meg, de ha már így alakult, kihúzta az evőeszközös fiókot, majd némi gondolkodás után kivett belőle egy kiskanalat. Kicsit vett elő, mert épp csak meg akarta kóstolni. Arra gondolt, hogy egy kanál lekvárral kevesebb meg sem fog látszani az üvegben.
Alig mártotta bele a kanalat a lekvárba, megjelent Szotyi.
Ült és nézett.
– Nem kaphatsz lekvárt! – mondta neki Prücsök, – ez az ünnepi lekvár és ma nincsen Ünnep.
De maga is látta, hogy ez az érvelés sántít, hiszen még le sem nyelte a falatot.
– Na jó, csak egyet. Te is csak egyet… – mondta és még egy kanálnyi lekvárt kimert, amit Szotyi nagy boldogan nyalogatott le a kanálról.
– Tudod, – magyarázta neki Prücsök – ezt a lekvárt nagyon különlegesen kell enni, mert akkor külön érzed a banánt és a cseresznyét is. Először – és itt vett még egy kanálnyival, hogy demonstrálhassa a folyamatot – veszel egy levegőt, aztán beteszed a szádba, ilyenkor érzed a cseresznyét, aztán a nyelved tiszta lekvár lesz, és aztán lenyeled. Utána pedig, … és ez fontos! Kifújod a levegőt és akkor… érzed a banánt! Na, próbáld meg újra! – és adott egy újabb kanál lekvárt Szotyinak.
A nagy kísérletezés végül oda vezetett, hogy mikor Apa haza ért, a konyhában találta őket az üres lekváros üveggel.
– Te jó ég, Prücsök! – hüledezett Apa – Ezt mind megetted, egyedül?
– Nem egyedül – rázta a fejét a kislány. A felét neki adtam Szotyinak.
– Biztos, hogy a felét? – kérdezte Apa.
– Igen, egy kanállal nekem, eggyel neki, aztán nekem, aztán neki… az a fele.
– Ugyanazzal a kanállal? – tette fel a kérdést Apa, de a kislány nézéséből tudta a választ.
Apa elgondolkodott, hogy vajon mikor lesz a megfelelő alkalom arra, hogy elmagyarázza a gyereknek a kutyák és emberek szájhigéniájának különbségét, illetve felhívja a figyelmet arra, hogy nagy tételben a lekvár sem a kislányoknak, sem a kiskutyáknak nem tesz jót.
– Ez most baj? – kérdezte Prücsök, aki szintén Apa vonásaiból olvasott, látszott rajta, hogy meg van szeppenve.
– Most nem baj, – mondta Apa – de ha sokszor ilyen történik, akkor baj lesz.
– Hogyan lesz baj? – jött egyből a kérdés, és így Apa már magyarázhatott is.
– Kezdjük a lekvárral: a lekvárban a gyümölcsön kívül van egy csomó cukor. Ha valaki – akár kiskutya, akár kislány – gyakran és sok cukrot eszik, annak szuvasodni kezdenek a fogai és csúnya feketék lesznek, meg ki is esnek.
– Nem akarok csúnya fogakat! Szotyinak sem! – jelentette ki Prücsök.
– Helyes. – nyugtázta Apa. – Akkor nézzük a következő dolgot… Tudod, hogy miért van Szotyinak külön tányérja a földön?
– Hogy abból egyen.
– Tudod miket eszik Szotyi?
– Mindent… kivéve a lekvárt – csintalankodott Prücsök.
– Hát ez az… – mondta Apa. – Szotyi megeszik egy csomó mindent, amit te nem vennél a szádba, sőt meg sem akarnád szagolni: bogarakat, romlott ételt, ürüléket, ha nem szólunk rá elég gyorsan. Amikor ugyanazzal a kanállal esztek, akkor olyan, mintha te is mindezeket a dolgokat beraknád a szádba.
– Fúúúúj – mondta Prücsök, mert eszébe jutott, hogy Szotyi néhány napja egy döglött verebet talált és azt hurcolta győzedelmesen az utcán.
– Akkor legközelebb gondolsz erre? – kérdezte Apa.
– Igen! – válaszolta Prücsök csillogó szemekkel – És most elmegyek fogat mosni!