Apának volt egy barátja, Prücsök csak úgy hívta: Laci bácsi. Laci bácsinak erdői voltak, sok hektár. Mivel a kislány nem tudta még ezeket a mértékegységeket, úgy képzelte, hogy ezek legalább akkorák, ha nem nagyobbak, mint a Százholdas Pagony.
És ezen a hétvégén egy ilyen erdőben kirándulhattak, meg aludhattak! Prücsök nagyon izgult. Mindent gondosan becsomagolt: fejlámpát, esőkabátot, gumicsizmát, ha sáros lenne a környék, vitte a kedvenc kispárnáját és persze Bohócot. Apa gondoskodott a többiről: sátor, polifóm, hálózsák, ruhák, kempingfőző, élelem…
Laci bácsi eléjük jött az erdő szélét jelző sorompóhoz, ők ott hagyták az autót és átszálltak, egy másikba, ami sokkal magasabban volt, olyan magasan, hogy Apa segített Prücsöknek beszállni.
– Ezzel a dzsippel – magyarázta az erdész – az erdőben bárhová el lehet menni… ágakon, gödrökön, farönkökön át. Ki akarjátok próbálni?
Prücsök lelkesen jelentkezett.
– Akkor kapaszkodjatok! – szólt Laci bácsi és jobbra húzta a kormányt.
Onnantól az egész olyan volt, mintha folyamatosan egy labdán pattognának, fent-lent-jobbra-balra rázkódtak, jöttek szembe a fák, amiket az utolsó pillanatban kerültek ki. Prücsök első pillanatban megijedt, de látta, hogy a felnőttek: Apa és az erdész kacagnak, és élvezik ezt a rallyt, mintha csak valami ősi vágta lenne… harcosok nyeregben. Arra gondolt, hogy ez csak egy játék, hogy nem lenne bajuk, mert Apa azt nem engedné… és akkor már nevetett ő is.
Kicsit később visszakanyarodtak egy útra, aztán fogták a hátizsákokat és neki vágtak az erdőnek. Laci bácsi egy tisztásra vezette őket, ahol felverték a sátrat, összegyűjtötték a tűzrakáshoz szükséges rőzsét és fát. Prücsök hozta a gyújtósnak valót, óvatosan a karjába szedte őket és igyekezett, hogy minél szárazabb ágakat találjon. Szotyi is próbált segíteni, de ő általában egy-egy nagyobb husángot ragadott meg, amit kb. 20 méterenként vonszolt maga után, aztán elveszített és ott felvett egy újat.
Mikor minden együtt volt, elindultak sétálni: megnézni, hogy terem-e gomba vagy szamóca… Meleg júniusi délután volt. Szotyi, mint egy bolond rohangált előre, aztán vissza a sétáló emberekkel. Az erdő tele volt élettel, illattal… még sosem találkozott ennyi illattal egyszerre.
Laci bácsi meg-megállt és magyarázott. Olyan volt, mintha minden fának saját története lenne és az erdész ismerné az összeset.
Volt egy nagyon öreg tölgy, aminek annyira hatalmas volt a törzse, hogy hárman együtt sem érték át. Prücsök szerette hozzá érinteni az arcát a törzs öreg kérgéhez.
– Mit csinálsz? – kérdezte Apa.
– Hallgatom, ahogy lélegzik. – mondta Prücsök.
– A fák a leveleiken keresztül veszik a levegőt, másként, mint az emberek, a fának nincsen tüdeje.
– Nem dobog a szíve… de mégis él. – mondta Prücsök.
– Gondolj bele – fűzte tovább az erdész – ez a fa már évszázadok óta itt áll, idősebb, mint a nagyszüleid együtt…
A kislány nem annyira érzékelte az időt, számára a 200 év felfoghatatlanul sok volt, ő egyelőre azt tudta, hogy mennyi „6 év”, mert annyit élt… bár ennek az első felére szintén nem emlékezett. Ahogy sétáltak, Prücsök egyre fáradtabb lett, de nem akart szólni, mert ezt a kirándulást végül is ő kérte, ő lett elég nagy (együtt Szotyival), hogy eljöhessenek, így aztán csendben sétált tovább. Onnan lehetett látni, hogy kimerült, hogy már nem csodálkozott rá lépten-nyomon valamire, hanem csak tette egyik lábát a másik után.

Mikor már majdnem megkérdezte a nagyokat, hogy mikor fognak visszafordulni: egyszer csak ott volt a táborhely. Mentek egy kört, miközben ő azt hitte: folyamatosan távolodnak. Szotyi előre szaladt és mindent ellenőrzött: minden megvolt.

Laci bácsi és Apa tüzet raktak, Prücsök nézte, ahogy a lángok a kis vékony ágakon megerősödve növekszenek. Szotyi a lábánál szunyókált.
Mikor már csak parázs maradt, elkezdték megsütni a nyársakat. Prücsök virsli darabkákat kapott, amiket Szotyival igazságosan elosztottak.

Aztán a kislány hozta a fogkeféjét és az ásványvizes flakonból ügyesen fogat mosson, Apa egy kicsit felfüggesztette a beszélgetést és mellé guggolt tölteni a vizet:
– Figyelj Prücsök, az erdőben alszunk. Ilyet még sosem csináltál. Az erdő addig biztonságos, amíg tiszteletben tartod a szabályait: nem avatkozol bele az itteni életbe, és amíg reggel nem lesz, a sátorban maradsz. Ha mégis ki kell valami miatt jönnöd, szólsz. Érted?
Prücsök bólintott.
– Jó éjt, Kicsim… – mondta neki Apa és megölelte.
Alig tette le a kislány a fejét, már aludt is. Szotyi meg ott szusszogott mellette.
Apa később csatlakozott, mikor az erdész haza indult. A tüzet eloltották, a lámpákat lekapcsolták, csak a nagy kerek hold világított. Apa nyomott egy jóéjt puszit Prücsök arcára és aztán ő is bebújt a hálózsákba.
Órákkal később Prücsök arra ébredt, hogy Szotyi az arcát nyalja. Sötét volt.
– Mit akarsz Szotyi? – kérdezte suttogva. A kiskutya a sátor bejáratához ment és kaparni kezdte azt.
– Pisilned kell? Nem bírod ki reggelig? – suttogta megint Prücsök, de mivel Szotyi nem tágított, a kislány feltérdelt és kihúzta a sátor cipzárját. Szotyi egy fél pillanat alatt eltűnt a sötétben.
– Jajj, ne… – esett kétségbe Prücsök, és gyorsan keresve egy lámpát a kutyus után iramodott: pizsamában, mezítláb.

Odakint szólítgatta és hallotta, hogy a kutyus kicsit odébb csahol. Valamit talált. Egészen pontosan valamiket: kicsi, csíkos malackákat, akik vidáman futkároztak az egyik bokor körül. Prücsök megörült nekik. Nagyon cukik voltak és engedték, hogy megsimogassa őket. A kislány pont ott tartott, hogy egyesével megpróbálja megkülönböztetni őket és nevet adni nekik, amikor valami égtelen robajjal megérkezett a vaddisznó mama.

Először Szotyi reagált: bősz csaholással, aztán a kismalacok visítva hirtelen mind az anyakoca köré gyűltek, aki láthatóan dühös volt a családi idillbe betolakodó idegenekre. Innen minden néhány pillanat alatt zajlott le, a vaddisznó elkezdte kergetni Prücsökéket, akik szaladtak, arra felé, ahol a kislány a sátrat sejtette, Szotyi egy bokorba bújt be, de Prücsök ott nem fért el, megbotlott elesett és már majdnem beérte a vaddisznó, mikor:

– Hagyd őket! – hallatszott egy kiáltás… és közben futó lépések, ágak reccsenése zaja töltötte be az erdőt.
Valami óriási közeledett.
A vaddisznó megtorpant.
– Vidd a kicsiket és hagyd őket! – szólt Apa, aki közben odaért és beállt a vaddisznó és Prücsök közé. Parancsnak hangzottak a szavai.
Apa hatalmas volt, akkora, amekkorának Prücsök még sosem látta, és olyan erő sugárzott belőle, hogy a kislány még félni is elfelejtett. Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy ha a vaddisznó nekik támad, Apa puszta kézzel legyőzi. És talán ilyesmi futhatott le a vaddisznóban is, mert mikor Apa még egyszer kiáltott:
– Menj innen! – és toppantott is hozzá… a vaddisznó mama elkezdte összeterelni a kis csíkos családot és lassan elporoszkáltak az erdőbe.

Apa lehajolt Prücsökhöz és felvette. A kislány kapaszkodott a nyakába és most már örömében sírt.
– Nem szökök el soha többet… – ígérgette.

Apa reggel, mikor összepakolták a sátrat, látta, hogy Prücsök megint kerüli Szotyit.
– Haragszol rá? – kérdezte.
A kislány bólintott.
– Miért?
– Mert miatta kerültünk bajba, és amikor jött a vaddisznó, nem védett meg… pedig egy kutya.
– Egy kölyök kutya, – pontosított Apa. – akiért te vállaltál felelősséget. Amíg fel nem nő, addig te felelsz érte, ahogy én érted.
– Akkor is, ha elszökik?
– Ki hagyta, hogy elszökjön? Szotyi biztos nem tudta egyedül kinyitni a sátor cipzárját, igaz?
Prücsök ingatta a fejét.
– Ha hibázol, de ahelyett, hogy belátnád, valaki másra kezdesz mutogatni: sosem fogsz tanulni belőle. – mondta Apa.
– Szotyi! – hívta Prücsök… és a kiskutya farkcsóválva táncolta körbe.
– Látod, ő nem haragszik rád… – nevetett Apa.