Az őszinteségről

Amikor meglátta a reptéren, nagyot dobbant a szíve. A lány egy gurulós bőrönd mellett ült a B 42-es gate-nél és egy könyvet olvasott. Bármiben le merte volna fogadni, hogy Ő az… hogy a lány ott, ugyanaz a lány, akit már öt éve egyszer látott itt és akkor nem mert megszólítani.

Felnézett a tájékoztató panelre. A 42-es gate egy berlini járat volt, és nagyságrendileg fél óra volt még a boardingig.

Vett egy nagy levegőt. Aztán vett még egyet. Meg még egyet.

Pedig el akart indulni, oda akart ülni mellé, el akarta neki mondani, hogy van valamilyen megmagyarázhatatlan melegség a szíve táján, ha ránéz, és valahogy az egész lénye ismerős. El akarta mondani, hogy még pontosan emlékszik arra az öt évvel ezelőtti pillanatra, amikor meglátta, emlékszik arra, hogy a lánynak copfba fogott haja volt, egy „do, think, feel” feliratú fekete pólója és egy farmerszoknyája. Annyi mindent el akart mondani, de azt sem tudta, hogyan szólítsa meg.
Lefutott benne, hogy a másiknak biztosan van jobb dolga is, hogy valószínűleg a pasijához utazik, lehet, hogy időközben már gyerekei lettek, hogy jön ő ahhoz, hogy leszólítson egy boldog családanyát?
Még húsz perc volt indulásig.

Végül rászánta magát.

A célszemély melletti üres székre ült, kicsit matatott a táskájával, mire a lány felnézett és rá mosolygott. Ez volt a jel!
Mintha csak erre várt volna, elkezdett beszélni: Elhadarta gyorsan, hogy milyen tapasztalatai vannak az AirBerlinnel, mint légitársasággal, hogy sajtos szendvicset érdemes kérni, próbált vetíteni azzal, hogy ő milyen világlátott, hogy hány helyen járt… Már beszélt vagy öt perce szünet nélkül, mire észrevette, hogy a lány széttárja a kezét és ingatja a fejét. Villámcsapásként hasított bele a felismerés, amire egyszer sem gondolt: a lány nem beszél magyarul.
– Sprichst du Deutsch?
Fejcsóválás.
– Do you speak English?
Nem.
– Parla italiano?
Semmi.
Itt megállt a tudománya, spanyolul ő is csak annyit tudott mondani, hogy: Perdón, pero no hablo español. (Sajnálom, nem beszélek spanyolul.)

Csak ült ott.

Nézte a lányt.

Érezte, ahogy telik az idő… ez volt „élete lehetősége”, amit a Sors másodjára is megadott… és ő most épp eltékozolja. A lány közben visszatért a könyvhöz.
– Nem beszélünk egy nyelvet… – sóhajtotta és a kezeibe temette az arcát, aztán beszélt tovább, már csak úgy, magának, – Pedig fontos lenne, hogy értsd, amit mondok… mert történik valami velem, bennem, amit nem értek, amit nem tudok megmagyarázni, mégis a legcsodálatosabb dolog, amit eddig tapasztaltam. Nem tudom ki vagy, de ismerlek. Valahol a szívem mélyén. Minden rezdülésed ismerős: ahogy a könyvet lapozod, ahogy a füled mögé teszel egy tincset, ahogy nevetsz. Nem hiszek az előző életekben, meg a párhuzamos dimenziókban, de valami most történik… Nem érted, hogy mit mondok… Kész szerencse, különben hülyének néznél, én is annak nézném magamat, ha közben nem lennék biztos abban, hogy mindez igaz. Így, ebben a pillanatban akár feleségül is vennélek, mert talán soha semmiben nem voltam még annyira biztos, mint abba, hogy összetartozunk… Hát ennyi… Bár tudnám, milyen nyelvet beszélsz… – sóhajtotta.

– Az őszinteségét. – szólt a lány, és mosolygott.