Prücsök és a felelősség

Prücsök és Szotyi „kutyasétáltatás” jeligére a parkban szaladgáltak. Szombat volt, verőfényes délelőtt, amikor nyugodtan lehetett játszani, mert nem jött Apa azzal a „most már igazán indulnunk kell” nézésével.
Prücsök volt az indián, aki követte Szotyi nyomait a vadonban. A járda volt a folyó, a bokrok kétoldalt jelentették a rengeteget. A kutyus ugyan néha kiesett a szerepből és ilyenkor lelkes farokcsóválás közepette szaladt vissza a kislányhoz és körbe ugrálta. Persze Prücsköt sem kellett félteni, ilyenkor bedobott egy ágat a kicsit távolabbi bozótba, amit Szotyi követett, ám elsőre nem talált meg, így aztán újra lehetett a „veszélyes pumát” halkan osonva becserkészni.
Nem messze tőlük egy néni ült a padon. A néni elsőre nem szerepelt a játékban, de mivel elkezdett Prücsökhöz beszélni, nem lehetett figyelmen kívül hagyni:
– Kislány, tied az a kutyus? – bökött a néni a bokor felé.
– Igen! – válaszolta büszkén Prücsök.
– Ez esetben a járdán elhagyott nyomok is hozzád tartoznak. Össze szeded őket? – kérdezte a néni és egy kupac kutyakakira mutatott az úton.
Prücsök egy pillanatra oda szaladt és közelebbről szemügyre vette a „csomagot”. Büdös volt.
– Ezzel mit kell csinálni? – kérdezte a nénit.
– Van ott egy kuka, az oldalán pici zacskókkal. Hozol egy olyat és szépen beleteszed, aztán kidobod.
– De hát ez büdös.
– Ha nem viszed el, akkor más is megtalálja a puma nyomait… – mondta komolyan a néni.
És Prücsök már szaladt is. Óvatosan beledugta a kezét a szatyorba és felemelte az árulkodó jelet, közben össze-vissza fintorgott. Aztán komótosan, mintha csak valami robbanás előtti állapotban lévő nagyon veszélyes dolgot egyensúlyozna a kezében, elsétált vele a kukáig.
– Felelősséget vállalni valamiért vagy valakiért nem mindig kellemes. – szólt a néni. – A kutyus akkor is a tied, amikor játszik veled, akkor is, amikor éhes és akkor is, amikor kakil.
Szotyi, mintha csak megtudta volna, hogy róla van szó: farokcsóválva érkezett.
Később, mikor már megéheztek és haza indultak, integettek a néninek, aki csak annyit mondott:
– Moss otthon kezet!
Ahogy az ebédnél ültek, Prücsök már nem tudta tovább magában tartani azt, ami foglalkoztatta:
– Apu, amikor kicsi voltam, sokszor bekakiltam?
Apa kezében megállt a kanál egy pillanatra. A gyümölcsleves közben ez a kérdés lássuk be: kissé meglepte.
– Igen, naponta többször.
– És olyankor te meg anya mindig összeszedtétek a kakit?
– Hát, pelenkát hordtál és a kaki többnyire abban maradt, de azt mindig kicseréltük.
– Ti nagyon szerethettetek engem! – sóhajtott Prücsök és aztán kért még egy kis krumplipürét.