Kettu róka volt. Ő nem tudta ezt magáról, neki nem jelentett semmit a „rókaság”, csak azt tudta, hogy egy kotorékban lakik, ahol a földnek „család” szaga van, ahol egészen hátul újra és újra egy gyökér növekszik, amit rágcsálni lehet elalvás előtt. Azt tudta, hogy más üregeknek, odúknak, ahová néha játszani járt át, másféle szaga van. Azt tudta, hogy fák veszik körbe, de nem tudta, mit jelent az „erdő”, azt tudta, hogy a fák egy része időnként csörrenős levelet hullat, más részük pedig zöld és szúrós és ha lehullik, elnyeli a léptek zaját.
Kettu tudta, hogy vannak a hasonlói: az anyja, aki gondoskodik róla, az apja, aki néha nyulat hoz vacsorára, a testvérei, akik időnként húzgálják a farka végét, ő meg a fülüket, és van mindenki más: ezek egy része étel, más része veszély.
Kettu április elején született, egy holdvilágos éjszakán. Néhány héttel később már ismerte a kotorék környéket, a köveket, a bokrokat, mindent, ami nem mozgott, vagy mozgott és kisebb volt nála. Az anyja egy szabályt tanított: ha valami nagyobb, akkor az első a menekülés: rejtőzés, futás, mikor melyik lehetséges. Megtanulta, hogy a tisztás nem a barátja, hogy oda csak akkor merészkedhet, ha nincsen mozgó árnyék, mert a mozgó árnyék az égből csap le és ragadja magával.
A kotorék egy domb tövében bújt meg, sűrű bokrok között. A domb tetején egy több száz éves tölgyfa állt. Kettu gyakran szaladt fel a fához… mert volt ott valami, amit még ő maga sem értett. Volt valami abban a fában, a fa körül, mintha minden, amit a fa valaha tapasztalt, megélt, érzékelhető lett volna, hatott rá. Ment, ha nem volt ötlete a játékra, ment, ha irányt szeretett volna a felfedezéshez, ment, ha kérdése volt, ment, ha válasza volt, de a kérdést még kereste.
Kettu kíváncsi volt, megkóstolt, kipróbált mindent. Lapult levél alá, mászott fára, próbált járni a tavirózsa levelein, aztán meg úszott, mert ez nem sikerült. Megtanulta a földet, a szelet, a szagokat, megtanulta a tavaszt és a nyarat, anélkül, hogy tudta volna, mik ezek… érzékelte a változást és ez pont elég volt.
Aztán egy nyári éjjel kitört a vihar. Iszonyú hangja volt, mintha közvetlenül benne dörgött volna az ég… Kettu az odú hátsó részébe bújt, be egészen a gyakran rágcsált gyökér mögé… elbújt, amennyire csak lehetett. Látta, hogy az anyja idegesen jár fel és alá, máskor nem volt ilyen, máskor nyugodt volt vihar idején is, annak a bizonyosságával, hogy az, ami történik, elmúlik. Aztán elkezdett a kotorékba beszivárogni a füst. Az apja akkor érkezett és eluralkodott a káosz. A szülők egyike maradni, a másik menni akart. A füst egyre sűrűsödött, nem látta, hogy mi történik. A többiek végül elindultak és ment volna ő is, de beszorult a mancsa a gyökér mögé, hiába kaparta, rágta, nem engedett. A füsttől nem láttak semmit és hiába hívta őket, hiába kért segítséget: már nem hallották. Nélküle mentek el… A füst maradt, fojtogatta. A gyökér mögött egy ponton még szivárgott be tisztább levegő, oda dugta az orrát… ez a pillanat még megvolt, aztán nem emlékezett semmire.
Mikor újra kinyitotta a szemét: még mindig füst ült a kotorékban, de egy kicsit oszlott… addig rágta a gyökeret, míg szabadult a mancsa és a többiek után indulhatott. Amint kilépett az odúból, megmerevedett: körben minden üszkös volt és fekete. A bokrok, a fák eltűntek, néhány kormos ág maradt csupán. Hiába keresett nyomokat, mindennek keserű, fekete szaga volt. Órákon át kereste a többiek nyomát… bármit, amin elindulhat… nem érdekelte az éhség, a szomjúság, csak azt a gyomorszorító érzést akarta megszüntetni, ami folyamatosan erősödött benne, hogy azokat, akiket keres: soha nem fogja viszontlátni.
Tele lett megint kérdéssel, s mikor sehol nem voltak válaszok, a fához indult, a domb tetejére, de a tölgyet derékba törte a vihar és szétmarta a tűz. A fekete csonkokon egy fekete madár ült:
– Ez a halál. – károgta.
– Ilyen a szaga, ilyen a színe. Nem maradt semmi.
– Ez a halál… aminek keserű szaga van, amiben már nem fakad új ötlet, nem nő új levél, amikor már nincs több kérdés és válasz sem. Nem hoz a tavasz új rügyet, nem születnek kölyök, nem marad más, csak a pusztulás. Ha itt maradsz: rád is ez vár.

Kettu lassan elindult lefelé a dombról, kóvályogva lépkedett, nem látta a teret, az utat, nem érezte az időt… nem tudta hogy hová tart és azt sem, hogy miért, anélkül szelte át a tisztást, hogy eszébe jutott volna figyelni az árnyékot a földön. Nem volt mit veszítenie, így nem volt mit védenie sem.
Napok teltek el így, bolyongással, hol elindult, hol visszatért az otthonához… a pusztulás némává tette az erdőt és ő üszkösödött fák és kopár bokrok között sétált. Aztán egy ponton, mikor az éhség nem engedte tovább őrizni a kotorékot, eldöntötte, hogy új utat fog járni.

Esteledett, mikor elérte az erdőnek azt a részét, amit elkerültek a lángok. Ahogy arra készült, hogy keres egy bokrot vagy odút éjszakára, meglátta a másikat. A másik nem volt sokkal nagyobb… szürke bundás, lompos farkú… Kettu lassan közelebb lépett hozzá. A másik nem mozdult. Aztán még közelebb, annyira közel, hogy szinte összeért az orruk.
– Félsz? – kérdezte ekkor hirtelen a másik.
– Kéne? – kérdezett vissza Kettu.
– Ma már ettem. – hangzott a válasz, mérsékelten bíztatóan.
– Én még nem. – látta be a kis róka. – Éhes vagyok.
– Miért nem vadászol?
– Nem tudok. Csak bogarakat fogok meg… többnyire olyat, ami nem repül.
– Nem tanítottak a szüleid? – kérdezte hitetlenkedve a másik.
– Nincsenek szüleim, azóta, hogy a vörös és forró felfalta a bozótost.
– Tűznek hívják és halálos vagy fájdalmas a harapása. – mondta a másik. – Az én nevem Zork, te ki vagy?
– Kettu.
– Ott a fa alatt – bökött az orrával Zork dél felé – megtalálod egy nyúl maradványait. Megeheted.
Kettu örömmel rohant a fához és falni kezdett, de aztán pár falattal később megállt és inkább az egész tetemet visszacipelte a másikhoz.
– Nem szeretek egyedül enni. Maradhatok?
És Zork nem küldte el.
Valahogy így kezdődött.
Idővel Kettu megtanult vadászni, sőt sokkal leleményesebben és hatékonyabban ejtette el a zsákmányt, mint a másik. Megismerte az állatok mozgását, megfigyelte a szokásaikat, tudta, hogy mikor merre találhat élelmet. És bármit is ejtett el: mindig hazavitte, hogy együtt egyenek.
Nyilván a National Geographic csapata nagy kerek szemekkel nézte volna, hogy mit is keres egy aranysakál és egy róka közös kotorékban… de nem látták.
Kottut és Zorkot pedig cseppet sem érdekelte a természettudomány, csak a vacsora.