Prücsök (anyakönyvezett nevén: Bölcskey Sára) lassan biciklizett, igyekezett egészen halkan tekerni, hogy szinte hangja se legyen a mozgásnak. A madarak dalát figyelte, néhányat már meg tudott különböztetni egymástól. A park széle felé az egyik bokor mellett azonban valami új zaj ütötte meg a fülét. Nyüsszögésnek hallotta, de mivel nem volt benne biztos, tekert még egy kört. A bokorból továbbra is valami halk, sírós hang szűrődött ki.
Megállt és letámasztotta a biciklit és egészen lassan és csendesen elkezdett közeledni a bokorhoz. Félt egy kicsit, (hatéves forma kislányoknál ez annyira nem meglepő), de sokkal kíváncsibb volt annál, hogy megálljon (ez sem). A bringától a bokorig számtalan dolog lefutott a fejében: kezdve azzal, hogy mi van, ha talál egy bébi sárkányt, egészen odáig, hogy ez lehet egy csapda, például valaki egy hangszórót rejtett csak el és most azt várja, hogy ő közel érjen és aztán elrabolhassa.
Mikor szinte már a közvetlenül a bokor mellett járt, megcsikordult a talpa alatt a kavics és erre csend lett, üres, néma, riadt csend…
– Hahó. – mondta ekkor Prücsök, mint aki a saját hangjából akar bátorítást meríteni. Nem jött válasz.
– Hahó! – mondta kicsit hangosabban. – Van itt valaki? – megpróbálta félre hajtani a bokor ágait, de az nagyon sűrű volt és tüskés. Végül leguggolt és bekukkucskált alá. Volt bent valami, ami sáros volt, koszos… és nyüsszögött.
– Gyere ki! – kérte Prücsök. – Nem bántalak. – De a valami nem indult el kifelé. Az minden esetre biztos volt, hogy ez nem egy csapda, hanem valami, ami csapdába esett, Prücsök eldöntötte, hogy megmenti. Lehasalt az útra és óvatosan a kis csomag felé nyújtotta a kezét, de még így sem érte el. Bentebb kúszott. Az ágak karcolták a karját, máskor panaszkodott volna emiatt, de most észre sem vette. Aztán az ujjai hozzá értek a kucorgó valamihez, ami meleg volt, szőrös és remegett. Ösztönösen megsimogatta. A valami megmoccant. Prücsök ekkor vette észre, hogy ez egy kiskutya, ami valahogy belegabalyodott egy műanyag madzagba, ami valamilyen fondorlatos módon a bokor alá került. Még bentebb mászott, hogy ki tudja bogozni, most már a haját is kócolni kezdték a tüskés ágak.
– Nincsen semmi baj, ne félj! – mondogatta a kutyusnak, – mindjárt kint vagyunk!
Mikor sikerült kiszabadítania, lassan – továbbra is hason fekve – tolatni kezdett, a térdét közben lehorzsolta, a ruháit összepiszkolta, de mindez nem számított, mert egyszer csak ott ült a bokor mellett, ölében egy kicsi, sáros szőrcsomóval, ami nyalogatta a kezét.

Valamivel később sötétedni kezdett és Prücsök tudta, hogy most már ideje haza indulni, mielőtt keresni kezdik. Igyekezett egyik kezével a biciklit kormányozni, másikban pedig tartani az ebet, ami cseppet sem volt egyszerű. Nagyjából 2 padonként meg kellett állnia kezet cserélni.
Hat óra is elmúlt, mikor belépett az előszobába: csapzottan, fáradtan, de ragyogó arccal.
– Megmentettem… – mutatta a sáros pamacsot büszkén az apukájának, aki ott várta. – Megtarthatom? – kérdezte nagy, könyörgő szemekkel.
– Ha megtartod, felelős leszel érte. – mondta az apukája. – Tudod, ez mit jelent?
– Azt, hogy adok neki enni? – kérdezte Prücsök.
– És elviszed sétálni minden reggel és játszol vele minden délután.
– Lakhat a szobámban?
– Még nem szobatiszta…
– Jól fog viselkedni! Megígérte! – bizonygatta Prücsök.
– Ha senki másnak nem hiányzik, – mondta az apukája – de, kezdjük azzal, hogy megfürdetjük.
A kiskutyáról alig egy órányi suvickolást követően pedig kiderült, hogy fekete-fehér, angol pásztorkutya féle és nagyon kajla.