Yamen és a hegy

 
Yamennek egyre többször jutott eszébe a Hegy. A Hegy… így nagybetűvel a Mitra Katta csúcsot jelentette az Északi-szurdokban. A Mester régen sokat mesélt róla, a Hegyről magáról és arról az útról, mikor feljutott a csúcsára. Yamen úgy érezte, hogy készen áll, hogy szeretné ő is megmászni, meghódítani…minél többet gondolt rá, annál inkább mozgatta: lassan már minden éjjel ezzel az utazással álmodott.
Egy reggel aztán a Mester elé állt:
– Mester, szeretném az engedélyét kérni, hogy megmászhassam a Mitra Katta csúcsot.
– Ahhoz nem az én engedélyem kell, hanem a hegyé. – nevetett a Mester.
Yamen lehajtotta a fejét és elpirult.
– Az utazáshoz szeretném a jóváhagyását és az engedélyét kérni. – futott neki újra.
– Miért mennél? – kérdezett vissza a Mester.
– Mert azt érzem, hogy hív a Hegy. Hetek óta ezzel az úttal álmodok, azt hiszem, ez a következő lépés.
– Meglepne, ha látnád a következő lépést… – csóválta a Mester a fejét. – Átgondolom a kérésed. – hagyta rá végül.

Három nappal később, mikor Yamen már lemondott az utazásról, hívatta a Mester.
– Elmehetsz – mondta neki – de készülj fel: ilyen idő tájt már zord a Hegy. Tanuld meg tisztelni, vagy ez lesz az utolsó utad.
Yamen nevetett, mert nem értette, mit mond a Mester.

Néhány nappal később indult, összepakolt mindent: meleg ruhákat, botot, hálós talpat a havon járáshoz, ételt, lámpást. Vidáman és izgalommal telve vágott neki az utazásnak. A Hegy 2 heti járóföldre volt. Yamennek szerencséje volt, mert a városban talált egy szekeret, ami az út nagy részén elvitte, így kipihenten és frissen érkezett meg a Mitra Katta lábához. Felnézett, de nem látta a csúcsot. Szürke felhők takarták… Ahogy ott ácsorgott, mellé szegődött egy öreg, helyi pásztor:
– Mérges most a hegy. – mondta. – Felhős a homloka.
– Szeretném meghódítani a csúcsát! – mondta Yamen, reményekkel telve.
– Így, egyedül, vezető nélkül? – kérdezte az ember csodálkozva.
– Igen, ismerem a felfelé vezető utat: térképem van róla! – szólt Yamen és megmutatta azt.
– Csak aztán lefelé is használható legyen… – jegyezte meg a másik. – Mikor indul?
– Holnap délelőtt – felelte vidáman Yamen.
– Bátor az…- jött a válasz.
– Miért? – kérdezte Yamen, mert kezdte nagyon nem érteni a helyzetet.
– Délutánra elborul. – mutatott fel a pásztor a csúcsra – ha nem éri el a hóhatárt visszafelé, mielőtt megérkezik a felhő, nem jut le. Egy tanácsot, ha elfogad… – mondta az öreg – ha már nincs árnyéka… forduljon meg, mindegy, hogy hol jár, csak forduljon meg.

Yamen még délután fentebb sétált, keresett egy alkalmas helyet az éjszakához. A tűz mellett kellemes volt. Nézte a pattogó lángokat és elképzelte, milyen is lesz a csúcson állni, szétnézni és érezni azt, hogy erre képes volt, hogy megcsinálta. Mosolyogva aludt el.
Másnap a nap első sugaraival ébredt, összeszedte a szükséges dolgokat. Az étel egy részét és mindazt, amire csak a hazaúton lesz szüksége: a tűz mellett hagyta, hogy gyorsabban tudjon majd haladni. Megindult… egy ideig jó tempót ment, aztán elkezdett megállni – rácsodálkozott egy-egy részletre, a panorámára, a távolságokra, nézte, ahogy zsugorodik a hegy lábánál a falu, aztán már nem is látott rá. Dél körül járhatott, mikor elérte a nyereg alját, azt a részt, ahol a hó kezdődött. A nap ragyogott, aranyló ösvényt rajzolt a csúcs felé. Yamen úgy számolta, hogy ezt a szakaszt kb. 2 óra alatt megteszi, lefelé pedig majd sietve jön, és 1 óra alatt meg lesz az is. Megigazította a ruháit, marokra fogta a botot és elindult. Egy órája mehetett már, de a csúcs nem jött közelebb. Csodálkozott rajta, nem értette… Még egy órával később elkezdett fáradni, nehéz volt vennie a levegőt, csorgott róla a veríték. Örült is, hogy már nem tűz a nap… Annyira el volt foglalva azzal, hogy hogy érzi magát, hogy elfelejtette figyelni a jeleket. Koncentrált arra, hogy lépjen: egy lépés a másik után… Nem vette észre, hogy eltűnt a fény és ezzel együtt az árnyéka, hogy elkezdett feltámadni a szél… csak a csúcsot nézte, ami még messze volt.
A lépések számlálásából az zökkentette ki, hogy az egyik hálós talp, amit magával hozott: átszakadt és így térdig süppedt a hóban. Szitkozódni kezdett, mert a dermedt kezeivel nem tudta megjavítani. Levette hát a másik lábáról is. Szétnézett, hogy mihez kezdhetne… és akkor vette észre, hogy már alig lát valamit, hogy lassan, lopakodva körbe vette a felhő.
Yamenen valami jeges rémület lett úrrá, azonnal megfordult és elindult vissza a nyomai mentén. Egy ideig tudta őket követni, de ahogy erősödött a szél, egyre kevésbé látta őket, míg végül a nyomok eltűntek és cserébe megérkezett a vihar.

A hóvihar hatalmas volt. Yamen érezte, hogy a csontjáig hatol a szél. Szinte semmit nem látott. Egy ponton kicsúszott a lába és azon vette észre magát, hogy derékig süppedve ül a hóban. Ekkor merült fel először benne, hogy meg fog halni, hogy túl későn fordult vissza, hogy nem találja meg az utat és megfagy a viharban. A félelem pedig megbénította. Szivárogtak a szeméből a könnyek és az arcára fagytak, keveredve a hóval. Nem tudta merre induljon… tiszta időben jól látható volt a nyereg, mintegy 20 méter szélességben húzódott a csúcs felé, de így, a hóban nem tudta merre van észak, merre van dél, melyik irány vezet hazafelé és melyik a szakadékba. A rettegés azt mondta neki, hogy ne mozduljon, hiszen bármelyik irányba indul, az veszélyes… az halálos. És szinte már bele is törődött volna ebbe, mikor valahonnan, egészen mélyről megszólalt benne egy másik hang:
– Az életed a tét, ha nem mozdulsz, ha nem teszel: biztosan meghalsz… de most még van választásod. Most még van erőd, hogy az Életet válaszd. Kelj fel!
Yamen erőt vett magán és felállt. Szétnézett, de nem látott semmit. Leguggolt egy párszor, hogy megmozgassa a testét, hogy felkészüljön az indulásra és mikor leguggolt vette észre, hogy valójában egy tájékozódási pont maradt: a hó maga… a lejtése. Mivel nem jutott más eszébe elindult, követve ezt az irányt, időnként megállt és próbálta derékszögben támasztani a könyökét a hó felszínére… Ha nagyon meredeké vált a szög, hátrált egy kicsit, emlékezett ugyanis rá, hogy a hegynek ez a szakasza lankásan emelkedett, így a hirtelen meredek részek feltehetően a szakadék felé mutattak.
Éjszaka volt már, mikor elérte a hóhatárt, mikor először újra kő csikordult a talpa alatt… leborult és zokogni kezdett. Fogalma sem volt, hogy meddig időzhetett ott, de mire megint felállt: már tiszta volt az ég, és a teliholdnál meglátta az ösvényt, amin felkapaszkodott. A lépései lassúak voltak és nehezek.

Másnap, mikor a faluig ereszkedett, megint szembe találkozott a pásztorral.
– Legközelebb, hallgatok magára – kezdte Yamen.
– Legközelebb… – mondta neki az öreg – elég lesz az, hogy tiszteli a Hegyet.
És ezzel magára is hagyta a döbbent tanítványt.

Yamen pedig elindult visszafelé… most nem volt szekér, ami könnyebbé tette volna az utazást, de nem bánta, mert hálás volt minden egyes lépésért, hálás volt azért, hogy még léphet.
Már messziről kiszúrta, hogy egy alak ül a kapu előtt. Ha nem ismerte volna a Mestert, azt gondolta volna, hogy őt várja.
Mikor közelebb ért, látta, hogy a Mester mosolyog.
– Legyőzted hát? – kérdezte.
Yamen megrázta a fejét.
– Magamat győztem le. Egy ponton döntenem kellett, hogy a haláltól félek vagy élni szeretnék…
– Erre a döntésre emlékezz, ezért mentél. És mi lesz a Heggyel? – kérdezte szinte csipkelődve a Mester.
– Ha sorsom az, hogy feljussak rá, meg lesz az is. – válaszolta Yamen. – A Hegy… megvár.
– Meg. – mondta a Mester és megveregetve Yamen hátát elindult befelé a kapun.