Yamen izgatottan ébredt, hetek óta készült már erre az utazásra. A szoba ajtajában ott voltak az összekészített csomagjai, a saruja… Nézte a felkelő napot, aztán átsétált a konyhába készíteni egy teát. Még volt pár órája indulásig, de már nem akarta, nem tudta alvással tölteni.

 
Ahogy a teát szürcsölgetve áthaladt az udvaron, hallotta, hogy a Mester köhög, hosszan és fájdalmasan. Közelebb ment az ajtajához és bezörgetett.
– Gyere. – szólt egy suttogó hang. Yamen óvatosan benyitott. A Mester az ágyon ült a hátát a falnak támasztotta, a szeme lázasan csillogott.
– Tehetek érted bármit? Kérsz teát, vizet, borogatást? – kérdezte aggódva Yamen.
– Megmaradok. – szólt a Mester. – Készen állsz az indulásra?
– Így nem. – mondta Yamen. – Nem hagyhatlak itt betegen, egyedül.
– Nem hagyhatsz? – kérdezte a Mester, felvonva a szemöldökét. – Már miért ne hagyhatnál?
– Nem akarlak itt hagyni! – javította ki magát Yamen.
– Miért? – kérdezte a Mester.
– Mert így döntöttem. – válaszolt a tanítvány.
– Miért döntöttél így? – faggatta tovább a Mester.
– Miattad. – hajtotta le a fejét Yamen.
– Ez esetben: menj! Megtiltom, hogy itt maradj! Távozz! – emelte meg a hangját majd újra rátört a köhögés.
Yamen döbbenten hátrált ki a szobából. Teljesen össze volt zavarodva… A Mester beteg, szüksége van az ápolásra, valakinek el kell őt látnia és rajta kívül most nincs itt senki. Miért küldte el? Hiszen tudta, hogy szüksége van rá… mennyire nehéz lesz így túlvészelni a lázat? Mi történik, ha még súlyosabbra fordul az állapota? – ilyen és hasonló kérdések gyötörték, de közben ment, hiszen a Mester rá parancsolt. És megtanulta már, hogy azt tegye, amit mond… akkor is, ha ott éppen nem érti.

Már vagy 3 mérföld távolságban járhatott, újra és újra felidézve magában a beszélgetést. Próbálta tovább vezetni az egyes mondatokat, hogy hátha rámutatnak valamire… Mit jelentett az, hogy „Miatta döntött úgy, hogy marad?” Miatta hozott volna áldozatot… Miatta… De akkor miért küldte el, hol van ebben a hazugság? Mi az, amit megérthetne?!

Aztán hirtelen belé hasított: ha miatta tesz bármit, ha ő az ok, akkor rá hárítja a felelősséget is, akkor ha bármikor megbánná, hogy elmulasztotta ezt az utazást: őt hibáztatná! Az, aki más miatt hoz meg egy döntést: valójában nem dönt.
– Egek, köszönöm! – sóhajtotta Yamen és egyszerre sírt és nevetett, aztán futva indult visszafelé.

Szaladt keresztül az udvaron, kopogás nélkül nyitott be a Mesterhez, és kicsit még fújtatva így szólt:
– Magam miatt döntöttem úgy, hogy itt maradok és ápollak! Az én döntésem, az én felelősségem! –
– Ez esetben… – szólt a Mester és elmosolyodott. – egy tea jól esne.