– Hagyj békén! – kiabált, amikor hallotta nyílni az ajtót.
– Gyere ki egy kicsit a levegőre, sétálnod kéne… hetek óta nem is hagytad el ezt a szobát. Az összes kapcsolatod a külvilággal a pizzafutár, meg én vagyok… Ez nem maradhat így.
– Hagyj békén! – kérte most már sokkal szelídebben, de határozottan. – Pontosan tudod, hogy miért nem megyek ki.
– Nem mész ki, mert ott minden nagyon fáj. Igen, tudom. De itt meg nincsen semmit.
– A semmi nem fáj.
– A semmi nem is létezik… Te sem létezel, amikor elhiszed a semmit, amikor nem mozdulsz, nem teszel, nem alkotsz, nem látsz, nem adsz tanácsot… az adományod nem arra…
– Ez nem adomány! Ez egy átok! – csattant fel újra a másik. – Nem igaz, hogy nem érted! Már vagy ezerszer elmagyaráztam! Minden egyes pillanatban, amikor találkozom egy emberrel és belenézek a szemébe, meglátom benne a lehetőséget, azt, amiért él, amiért itt van a Földön és ugyanabban a pillanatban látom azt is, hogy mindezt eltékozolja, hogy semmit, de semmit nem kezd azzal az érzéssel, ami belőle fakad, ami által hozzá tehetne a világhoz, ami által fejlődhetne… Látom, hogy reggelente álmosan és nyűgösen kel, hogy százszor lenyomja a szundit, hogy két kávé (vagy rosszabb esetben feles) előtt azt sem tudja, merre áll arccal. És aztán csak nyomja a melót, lehozza rutinból, észre sem veszi, hogy a másik, akihez beszél, az egy ember, nincs benne se tisztelet, se szeretet, se hála… nem lát értéket és nem is teremt semmit. Minden egyes pillanatban, amikor kimegyek, és szembe jön valaki: az eltékozolt lehetőséget látom benne és ezt már nem bírom elviselni.
– Ők ezt nem tudják, és ha nem szólsz nekik, soha nem is fogják tudni…
– De hát szóltam… éveken át, újra és újra és hittem, hogy majd valaki meghallja. De csak kinevetnek, az emberek arra vannak felkészülve, hogy megszidják őket, hogy hibáztatják, hogy negatívan minősítik, arra nem, hogy valaki egy lehetőséget vesz észre bennük, azt nem hiszik el.
– Azért volt olyan, akit a lehetőség érdekelt…
– Igen volt, őket azon a ponton veszítettem el, mikor szóba került, hogy ezért viszont tenni kéne, hogy ezzel bizony munka van, hogy mindez nem varázsütésre történik, hanem ebbe még éveket kéne beletenni és elkezdeni valahol egészen az elején… elkezdeni az Életet újra, huszonhárom, negyvenöt vagy éppen hatvankét évesen. Elegem van abból, hogy ha a fejlődésről beszélek vagy arról, hogy lehetne tudatosan változtatni, az emberek befeszülnek és azt gondolják ez is valami ezotériás hókuszpókusz, valami szektadolog… pedig nem akarok tőlük semmit, leginkább soha többé nem látnám egyiket sem, az én feladatom addig tartana, hogy megmutassa az új utat, járni azon mindenkinek magának kell.
– Engem nem vesztettél el.
– Százezrekből egy.
– Az annyit megmutat, hogy működik a módszer… bár még van min tökéletesíteni. Ha nem gyakorolsz, te sem fejlődsz. A saját felelősségedet elkerülnéd ebben, igaz? Annyira beleragadtál az önsajnálatba, hogy már nem is érdekel a világ. Önző lettél és kicsinyes.
A másik lehajtotta a fejét. Erre nem tudott mit válaszolni… mert minden reggel, mikor a tükörbe nézett, önmagában is látta a lehetőséget, amivel mostanában nem élt, amivel nem élt…
… eddig.