Amikor Isten először beszélni kezdett hozzá, nem hitte el.
– Galen… – szólt az Úr.
Megrázta a fejét, megdörzsölte a fülét, azt gondolta, hogy hallucinál.
– Galen – szólt újra a hang benne. – Galen, figyelj!
– Ki vagy te? – kérdezte bátortalanul.
– Pontosan tudod – szólt benne a hang… és igaza volt, Galen pontosan tudta. Éveken át imádkozott azért, hogy kapcsolatba kerülhessen Istennel és lám, itt volt: benne.
– Emlékszel mit kértél? – kérdezte az Úr.
– Igen, azt, hogy megérthessem, mit jelent hinni – mondta Galen.
– Most megtapasztalhatod – szólt az Úr és a következő pillanatban Galen egy hatalmas hegy csúcsán találta magát.
– Juss le innen! – hallatszott a hang, most már nem belőle, sokkal inkább a felhőkből – Bármit használhatsz, amit itt találsz.
Aztán csend lett. Nagyon mély és tiszta csend.
– Hahó… – próbálkozott Galen… de nem felelt többet senki.
Szétnézett. Rengeteg kacat volt, több életre való lim-lom. Galen óvatosan elkezdte arrébb pakolni az egyes darabokat: volt napernyő, hintaszék, biciklikerék belső, egy kosárnyi gyöngy, szőnyegek egész garmada, helikopter csavar. Két kupacba kezdte rámolni a dolgokat, amik használhatónak tűntek a hegyről való lejutáshoz és amik erre teljesen és tökéletesen esélytelenek voltak. A bal oldali kupacba került egy meglehetősen használt állapotú ejtőernyő, egy hosszú kötél, egy hátizsák, egy vándorbot, egy zseblámpa, a jobb oldaliba minden más. A szőnyegeket egyesével kihajtogatta és elsuttogott egy-egy varázsigeszerű mondatot, hátha valamelyikről kiderül, hogy képes repülni, ez ugyanis egy csapásra megoldotta volna a problémáját. Szintén jobb oldalra tette a helikopter darabjait (később ugyanis többet is talált). Egy halk „Ikarusz, mi?” – megjegyzéssel oda tett még egy pár szárnyat, ami kissé csapzottnak és megviseltnek tűnt. – Azt mondta, jussak le…- ismételte el magában az utasítást. Elsétált sziklák pereméig és lenézett, de nem látta, hogy hol ér véget a hegy. Próbált más lejáratot találni, de mindenhol nagyon meredek volt a szirt, még a kötéllel való ereszkedés is nagyon kockázatosnak látszott. Galen egyre inkább kezdett kétségbe esni… közben esteledett, lehűlt a levegő. A szőnyegekből készített egy vackot és az egyik talált flaskából ivott egy kis vizet, ami meglepő módon friss volt. Egy ideig hánykolódott, majd lassan elaludt.
Mikor a nap első sugarai megcsiklandozták az arcát, boldogan ébredt, mert azt hitte, mindez csak álom. Aztán szétnézett. Meglátta a szőnyegeket, meglátta a sziklákat… és elkezdett rádöbbenni arra, hogy ez van: csapdába esett egy hegy tetején. Az egész helyzet lehetetlennek tűnt, nem volt élelem, csak kacatok, a hegy iszonyatosan magas és meredek, minden oldalról veszélyes, még csak neki indulni is. Tipródott. Próbálta szólítani az Urat, hogy mentse meg, de az Úr nem válaszolt.
Galen dühös lett. Tört-zúzott, aztán mikor elfáradt: elkezdett csendben félni… egy idő után jött a kétségbeesés, el akart menekülni, el akart bújni valahová, de nem volt hová mennie, jött az éhség, a fáradtság, … a második nap estéjén jutott eszébe, hogy valószínűleg meg fog halni. Ha elindul akkor azért, mert lezuhan, ha nem indul el, akkor meg egyszerűen éhen pusztul.
A harmadik nap reggelére Galen elcsendesedett, elfogyott belőle a remény és ezzel együtt a kapaszkodás, már nem akarta azt, hogy jobb legyen vagy hogy kevésbé fájjon. Végig gondolta még egyszer, hogy mi is történt valójában.
Eszébe jutott, hogy ő kért hitet, minden áldott nap, éveken át, míg egyszer az Úr megszólította és ide hozta ennek a hegynek a tetejére és csak annyit mondott neki: „Juss le!”, nem azt, hogy mássz, nem azt, hogy ereszkedj, azt, hogy juss le.
Elmosolyodott. Most először tudatosult benne, hogy amit az Úr kért: valójában lehetséges. Felállt, közelebb lépett a limlomos kupachoz beletúrt. Kezébe akadt újra a kellékszárny. Leporolta és magára öltötte.
– A célnak megfelel… – mondta mosolyogva.
Elsétált a peremig és abban a pillanatban, mikor belelépett a semmibe, a felkelő nap sugarai egy árnyékot rajzoltak a falra: egy angyal árnyékát.