Mit jelent megbocsátani?

A konyhában ült a kövön. Teát kezdett el csinálni, de annyira rázta a zokogás, hogy képtelen volt előkeresni a szekrényből a filtereket. Lerogyott a szekrénysor mellé és sírt. Peregtek előtte a képek: ott volt benne az öröm, amikor meglátta a férjét váratlanul a kávézóban és már indult is befelé, hogy meglepje, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Egy nő ült mellette, az egyik kezét fogta és kissé oldalra billentett fejjel kacagott… Nem akarta tudni, hogy mi történi, annyit még látott, hogy a férje tenyere a nő combjai közé csúszik.
Nem emlékezett rá, hogy miként jutott haza. Útközben csak ment, egyik lépéssel a másik után, olyan volt minden mozdulata, mintha kőből lenne. Belemerevedett abba, amit látott… nem akarta tudomásul venni, nem akarta elfogadni, mert azt gondolta, hogy ezt a fájdalmat még egyszer nem élné túl.
Mert a fájdalom ismerős volt. Már történt ilyen…
Akkor azt gondolta, hogy ez nem más, mint egy véletlen baleset, egy esti részegség következménye, egy pillanatnyi megingás… fel akarta menteni a férfit és újra tartozni hozzá. Elfogadta a töredelmes vallomást, a bocsánatkérést és hitt neki, hogy nem lesz többé ilyen, mert pontosan látja már, hogy mekkorát hibázott, látja az értéket bennük, biztos abban, hogy ő a társa, ő a női része… hiszen szinte mindenben hasonlítanak, és úgy megértik egymást, mint senki mással. Hitte, hogy közös az életük, közös az útjuk.
Aztán megtörtént újra.
És most már, hogy tudta: érthetővé váltak az esti kimaradások, az éjjel kapott sms-ek, most már volt gazdája azoknak az ajándékoknak, amiket a férfi megvett, de ő sosem kapott meg, volt magyarázat arra, hogy néha hetekig miért nem kívánta meg. Volt oka a fojtott hangú szervezésnek a lépcsőházban, valami meglepetést tervezett valóban… csak nem neki.
Az első gondolata az volt, hogy csomagol és költözik… hogy egy üzenetet hagy csak a konyhaasztalon, a kávézó címével.
De mégsem mozdult.
Valahogy egymásra torlódtak az érvek és ellenérvek.
Szerette ezt a férfit. Ő tényleg hitte, hogy azért született, hogy a társa legyen. Hitte az elveit, hitte a terveit, hitte az Új világot, amit építeni akart.
És látta mellette a többi nőt, látta, hogy azoknak csak egy kaland volt, hol hosszabb, hol rövidebb… Nekik „egy”volt, neki „Az”… És megkapta többször, hogy miért veszi ezt ilyen komolyan, hiszen ez csak játék.
Az életével játszottak.
És mégis hogy magyarázta volna ezt el bárkinek? Szeretni nem racionális.
Valahogy összeszedte magát és sétálni indult, kint közben eleredt az eső, a vízcseppek összemosódtak a könnyeivel. Órákkal később, mikor elfáradt, észre vett egy templomot. Betért. Nem volt mise, szinte üresen állt… hátul a gyóntató székek egyikében égett a villany. Szeretett volna valakivel szót váltani, vágyott rá, hogy valaki emberszámba vegye, hogy érezze azt, hogy látszik, létezik. Benyitott.
– Jó napot. – mondta

– Dicsértessék mindörökké! – hangzott a válasz. – Foglalj helyet, lányom! – mondta a pap, öreg volt, lassan beszélt, hetvennél is többnek tippelte. Sose hitte, hogy egy gyóntatás során le lehet ülni, mindig azt gondolta, hogy az valami kényelmetlen, kellemetlen dolog.

– Tanácsot szeretnék kérni… – kezdte.

– Mi történt?

– Ma megtudtam, hogy megcsal a férjem. – kezdett bele.

– Ritka kinccsé vált a hűség – sóhajtott az öreg.

– Ez már a harmadik alkalom, pedig még csak 5 éve vagyunk házasok.

– Ha ő jönne ide és ő gyónna, érdekelne a története, de így, hogy te vagy itt, inkább arról beszélj, hogy te mit teszel.

– Megbocsátok. Újra és újra.

– Ha újra és újra megbocsátasz, valójában még sosem bocsátottál meg.

– Ezt nem értem.

– Mindaddig, míg egy újabb esetnél felhozod a régi sérelmeidet: láthatod, hogy azok még tüskék, hogy azok még marnak, bántanak, emlékszel rájuk, mert emlékezni akarsz… Miért bünteted magad ezzel?

– Hogy felejthetném csak úgy el?

– Nem azt mondtam, hogy felejtsd el, hanem hogy tanulj belőle.

A nő meghökkenve hallgatott. Az öreg szerzetes észrevette ezt és elmosolyodott újra.
– Azt vártad, mást mondok?

– Igen… – vallotta be a nő. – Arra számítottam, hogy „jó papos” lesz és arról beszél, hogy ez szentségtörés, meg bűn és hogy a férjem majd a pokolra jut.

– Most van ott. Értékek nélkül, sodródva élni: az a pokol. A kérdés inkább az, hogy te hová tartasz? Mert ha mindazt, ami történt arra, használod, hogy bántsd magad vele, akkor szépen lassan elfogysz… úgy jársz, mint a gyertya, amit a kandalló szélén felejtettek,… szétfolysz anélkül, hogy valaha világítottál volna.

– És mit tehetnék?

– A te életed, döntsd el, hogyan szeretnél élni!
Késő éjjel volt, mire haza ért, a férjét a konyhaasztal mellett találta, amint idegesen telefonált:
– 36 éves nő, igen, este nem jött haza, a telefonját nem veszi fel, egy ideig kicsöngött, most ki van kapcsolva…

Mikor meglátta őt az ajtóban, hallotta, ahogy enyhül a félelem és a szorítás a hangjában:
– Tárgytalan a bejelentés, most lépett be az ajtón… Köszönöm… Viszont hallásra.

Aztán rá nézett:
– Arra értem haza, hogy forr a teavíz és nem vagy sehol… próbáltalak hívni vagy harmincszor, egy ideig kicsöngött, aztán ki volt kapcsolva a mobilod, hívtam a szüleidet, a barátaidat, mindenkit… és nem tudtak rólad semmit. A legrosszabbtól féltem.

– Mi a legrosszabb? – kérdezte a nő.

– Az, hogy valami bajod esett, hogy megsérültél vagy elraboltak el sem tudom képzelni az életem nélküled!

– Azt hiszem, beszélnünk kéne arról, hogy velem hogyan képzeled. – válaszolt a nő és feltett egy újabb teát főni.