Yamen fancsali arccal ült az asztalnál a vacsorája mellett, de nem nyúlt hozzá…
A Mester mellé telepedett és egy ideig együtt nézték a gőzölgő ételt.
– Az éhségemet figyelem… – kezdett bele nagyon lassan Yamen – A test követelőzését, ahogy „akarja” ezt a tál rizst, holott semmit sem tett érte. Nem érdemli meg.
– A tested a legtöbbet teszi, amit lehet… működik. A szíved dobban, a tüdőd megtelik levegővel. Lehetőséget ad neked az életre. Miért büntetnéd?
– A világnak rendje van, egyensúlya és mostanában folyamatosan megsértem azt…
– Hogy érted ezt?
– Itt élek a házadban, ennem adsz és tanítasz… én meg nem teszek semmi fontosat.
– Úgy érzed?
Yamen bólintott.
A Mester elmosolyodott:
– Ha nem eszel, az min változtat? Azt gondold, szükségem van erre a tál rizsre? Azt gondold, hogy valami kényszer folytán adtam neked és nem szabad döntésemből? Vagy, hogy azért tanítalak, mert azt valaki elvárja?
– Megsértelek azzal, ha nem fogadom el? – kérdezte a tanítvány.
– Olyannak ismersz, akit meg lehet sérteni? – nevetett fel a Mester – Az ostobaságot választod, ha nem fogadod el. Ez persze jogodban áll. Amikor eljön az étkezés ideje és elutasítod az ételt, akkor a tanulás ideje hiába jön el, az éhség elvonja a figyelmedet és bár ülsz és jegyzetelsz, de nem értesz meg semmit. Az első lépés az, hogy megtanulsz elfogadni.
– Köszönöm – szólt Yamen lassan a kezébe véve a pálcikákat.