A szurdokhoz értek. A Mester megállt és lassan meghajolt, először a hegyek felé, aztán megfordult és fejet hajtott az út előtt is, amin idáig jöttek.
A tanítvány kérdése törte meg a csendet:
– Hol vagyunk?
– Ez a hely a Szenvedés völgye.
Yamen érezte, ahogy végig szalad a hátán a hideg és a gyomrába markol a félelem. Újabb és újabb kérdések jelentek meg benne:

– Mit csinálunk itt?
– Elválunk egymástól.
– Hogyhogy?
– Eddig kísérhettelek, az út innen már egyszemélyes. – szólt a Mester.
Yamen vett egy nagy, mély levegőt:

– Mit tehetek?
– Emlékezz… mindarra, amit tanítottam. Mindarra, amit megéltél és megértettél. Bízz magadban és hidd mindig, hogy van tovább. Ha megállsz, ha letérsz az útról, meghalsz. Bármit látsz, ne higgy a szemednek. Ezen a szurdokon csak egy érzés visz át: ha önmagadat választod. Minden más illúzió…
– Mester… – kezdte Yamen szorongva – hogyan lesz tovább?
– Azzal foglalkozz inkább, hogy mi van most.
– Találkozunk még? – kérdezte Yamen.
– Ha átérsz. – válaszolt a Mester.

Régebben, amikor még gondolkodott ilyesmin, ezt egy tiszta érzésnek képzelte, ugyanannak, amit akkor érzett, mikor találkozott vele, a Mesterrel. Ott volt benne az elhatározás, hogy követi bárhová… de arról nem volt szó, hogy egyszer csak már nem jár előtte. Rászakadt a szavak súlya. Mennyivel könnyebb volt megélni azt, hogy „gyere” mint azt, hogy „menj”.
Az egész egy döntés. – gondolta a tanítvány, vett egy nagy levegőt és úgy lépett be a szurdokba, hogy nem nézett vissza.

Megkerült néhány kőtömböt és bokrot, egy idő után ritkulni kezdtek a fák…
– Nincs is ebben semmi ijesztő. – győzködte saját magát. – Pont olyan ez a táj is, amilyenen eddig jöttünk.
Csökkent a mellkasán a nyomás és füttyürészni kezdett. Vagyis kezdett volna, de hiába próbálkozott, abban, ahogy a levegőt kifújta nem volt hang és dallam. Próbálta újra és újra… aztán feladta és átváltott az énekre. Az ének azonban már eleve kényszerrel indult benne. Énekelni „akart” és döbbenten vette észre, hogy nem megy ez sem. Elakadtak benne a hangok. Aztán tapsolni próbált, de nem volt csattanás… Minél inkább akarta a hangokat előcsalni, annál mélyebb lett a csend. Átfutott rajta, hogy mi van, ha megsüketült… Hogy még csak néhány perce indult és máris itt ez a szinte felfoghatatlan teher, hogy nem hall. Vissza akart fordulni. Ha a Mester említette volna, hogy mindez ezzel jár, sosem indul neki. Miért nem szólt? Miért nem figyelmeztette?!
Le akart ülni egy pillanatra, hogy megértse ezt, de megjelent benne a mondat: „Ha megállsz, ha letérsz az útról, meghalsz”. A Mester elmondott mindent, amit tudnia kell… Emlékeztette magát a döntésre és ment hát tovább.
Mérföldekkel később észre vette, hogy egyre lassabban lép. Egyre nehezebbek lettek a lábai. Képtelenség – gondolta – még nem fáradhattam el, a többszörösét gyalogoltam már ennek a távnak… Az egész szurdok nem lehet több másfél napi járásnál… de érezte, hogy sok van még. Előre nézett és nem látott mást, csak az utat, ahogy a távolba kanyarog, az utat, ami végtelennek tűnt és elveszett a sziklák között. „Most kellene visszafordulni.” – jelent meg benne a gondolat. – „Most még lehet. Most még itt az út, visszatalálok.”
Aztán megint a Mesterre gondolt… ha megfordul és visszamegy nem látja soha többé. A Mester képesnek tartja arra, hogy átérjen, különben nem küldte volna ide. Minden, amit tesz, mutat… azt a szeretet járja át. Megjelent benne egy másik hang, ami szinte csak suttogott: „A Halálba küldött.” Nem akart erre gondolni. De minél inkább próbálta kizárni ezt, az annál jobban felerősödött. Lassan már semmi másra nem tudott figyelni. Jelekre, amik azt mutatták, hogy ez az út a végzete. Éhes lett és szomjas, fáradt, kiábrándult, érezte, ahogy elhatalmasodik rajta a kétségbeesés. A lélegzete egyre felszínesebb lett, mintha fogyott volna az oxigén körülötte…
Körbe se nézett már egy ideje, csak bámulta a földet… koncentrálni akart. Próbálta volna a Mestert választani, felidézni az arcát, felidézni a tanítást. De semmi sem jutott eszébe. Mintha a hely lopta volna az emlékeit. Minél több időt töltött ezen a helyen, annál kevesebb maradt benne a világból. Eltűnt minden…

Egyre inkább belesüllyedt ebbe az önsajnálatba és egyre inkább elveszett. Aztán egy erős fájdalom hasított bele a talpába. Az úton kövek voltak, éles szikladarabok, amelyek közül egy felsértette a lábát. A fájdalom kijózanította… dühös lett és ordított, de minden hangot elnyelt a csend… Aztán, ahogy lenézett elakadt egy pillanatra a lélegzete: észre vette a saját testét. Ez volt ő. Itt a semmi közepén. Ez volt a lába, ez volt a vére, ez volt a seb, amibe most kosz és homok tapadt. De volt lába és még léphetett… volt keze, amivel szoríthatta a tarisznyát, ujjai, amivel hozzáérhetett az arcához… volt arca… volt szeme… Hirtelen fontossá vált mindez… Önmaga. „Ez vagyok én” – suttogta. – „Ez az út az én döntésem.” És aztán ment tovább…

Az út felénél járhatott, amikor feltűnt neki, hogy kétoldalt a füvön sziklatömbök hevernek. Egymástól rendezetlen távolságra. Mintha csak alakok állnának ott tétován várakozva… valamire. Pihenni vágyott. Leheveredni egy ilyen kőtömb mellé, kinyújtóztatni a térdét, bekötni a lábát. Szomjas volt, a víz, amit magával hozott néhány mérfölddel ezelőtt elfogyott… felmerült benne, hogy mi van, ha nem talál forrást? Mi van, ha a szurdok végéig egyáltalán nincsen víz? Nem tévedhet el… másfél napot kibír szomjan, tapasztalta már ezt, volt már ilyen. Ez a gondolat megint magával ragadta, megjelent benne néhány régi emlék, amikor éjjelente barátokkal… – akkor még barátoknak hitte őket – iszogatott egy csendes kiskocsmában és az életről elmélkedett. Elnevette magát. Olyan volt ez, mint egy képzelgés, egy álom… valamikor évekkel ezelőtt… aztán felrémlett előtte a falu, amiben nevelkedett, képek jöttek, az anyja kezéről, az apja haragjáról, a patakról, amiben sokszor kergette a halakat, emlékezett a világgámenés érzésére, ami olyan sokszor hatalmába kerítette… Hát ez volt az, ide indult. Ez lehet a világ vége.

Egy idő után újra észlelte az utat és megdöbbent újra. A sziklatömbök sűrűsödtek körülötte. Egymásra borulva hevertek, rengeteg volt… nem értette. Nem volt a közelben olyan része a hegynek, ahonnan ezek alázuhanhattak volna.
Fáradt volt… Szinte észrevétlenül kezdett letérni az útról, mindig csak egy kicsit tartott jobbra… a fű puhának látszott, mint egy szőnyeg. Ahogy a jobb talpa hozzáért, érezte a simogatását, selymes volt, csábító… az egyik pillanatban még ez a jóleső érzés kábította, a másikban viszont rászakadt egy mély félelem… érezte, ahogy a lába elnehezedik, mintha ólomba mártották volna… már nem érzékelt vele semmit. Nem mozdult a talpa, a bokája. És akkor döbbent rá… jeges szorítás volt ez a szíve körül… csak néhány mondatott kellett volna megjegyeznie és lám ezt is majdnem elfelejtette: „Ha letérsz az útról, meghalsz.” Ezt jelenti hát, ha letér az útról egy vágy miatt, a kísértés miatt: meghal. Kővé változik, mint sokan mások előtte. A tömbök az út mellett: mások, akik megpróbálták ezt, de nem jutották át.

Ebben a döbbenetben ment még órákon át… most nem érezte a fájdalmat, nem érezte a fáradtságot… rettegve figyelte minden lépését. Próbálta tartani a távolságot az út szélétől. A halál lehetősége folyamatosan szorította…

Hajnalodott, nehéz felhők buktak át a hegyek felett. És érezte, ahogy ébred benne a méltatlankodás, hogy még ez is, nem elég a szél, meg a hideg, nem elég a seb a lábán, hanem még ez is… eső lesz.

És az is lett.

Nagy cseppekben hullott alá, pillanatok alatt eláztatta a ruháját és csúszós sárrá gyűrte az út porát. Átkozódott. Megbánta már százszor és ezerszer, hogy erre adta a fejét. A tegnap délután évekkel ezelőttinek tűnt.

Aztán megjelentek a nap első sugarai és szivárványt rajzoltak az égre. Sosem látott még ehhez foghatót. Az ég felé tartotta az arcát és engedte, hogy az cseppek a nyelvére hulljanak. Most értette csak meg, hogy az esőben nem csak annyi van, amennyit eddig észrevett, az eső víz, amivel olthatja a szomját; eső nélkül nincsen szivárvány; eső nélkül nincsen élet…

A seb a lábán sajgott és egyre inkább sántított… de valahol ez veszített a jelentőségéből.

– Az van, amit elhiszek.- suttogta és most elérte a saját hangja. – Az van, amit elhiszek… – ismételte.

Vett egy nagy levegőt és futni kezdett.
Az út széli bokrok tépték a ruháját.
Halálosan fáradtnak érezte magát, de mást döntött… az életet választotta.
Az életért pedig harcolnia kellett… önmagával.
Azzal a részével, ami nem volt valódi, azzal, ami nem is létezett.