Gibbi egy fa alsó ágán ült és hintázott. Szerette ezeket a csendes reggeleket, mikor még szunnyadt az erdő. Kimerészkedett egészen a szélére, hogy lássa a felkelő napot. Óriási narancsnak képzelte és gyakran eszébe jutott, hogy milyen jó is lenne, ha ekkora teremne itt is a fákon, naphosszat csak heverne és falatozna… és jutna élelem mindenkinek.
Mostanában egyre nehezebb volt ugyanis gyümölcsöt találni. Az emberek egyre több helyen vágták ki a fákat és ültettek helyettük valamit, ami nem volt finom. Gibbi többször is lemászott és megkóstolta, hátha… de mindig csalódnia kellett. Kóstolta a levelét, kóstolta a termését, sehogy sem volt jó.
Valahányszor megjelentek az emberek zajt hoztak magukkal, csattanást, dörrenést, ilyenkor az egész erdő riadtan kuporgott… Jött az ember és ők már tudták, hogy már megint baj lesz… de most még hajnal volt és csend. Nézte, ahogy szuszog a mező, ahogy távolban füstölnek a falu kéményei. Ilyenkor nem volt baja az emberrel, csak ha közelebb jött.
A falu felett egy madár körözött. A kis majom figyelte, ahogy lassan rója a köröket, alig mozdult a szárnya. Sóhajtott egyet… szeretett volna néha ő is madár lenni és szállni fenn az égen… elszállni egészen a napig és megkóstolni, hátha tényleg narancsból van. Egy olyan narancsból, ami mindig estére érik meg. Eszébe jutott, hogy hátha a madár tudja ezt, hátha kóstolta már. Kurjantott egyet.
– Hé! Héééééé, te madááááár!
A repülés iránya váltott és a másik felé indult.
Gibbi most egy pillanatra megijedt, hiszen nem is ismerte a madarat, bármilyen állat lehetett, gonosz is. Ahogy azonban közeledett, megnyugodott: a másik nem volt túl nagy és nem tűnt veszélyesnek. Ahogy mellé ereszkedett az ágra, egészen természetessé vált a jelenléte.
– Hívtál?  – kérdezte a madár.
– Kérdezhetek valamit? Azt a nagy narancsot ott. – felfelé mutatott, – kóstoltad már? Ha elmennék addig – itt meg a horizont felé bökött, ahol le szokott bukni a nap – ehetnék belőle én is?
– De hát az nem étel. – nevetett a madár. – és egyáltalán nem lehet elérni. Sokszor szálltam már felé, de mindig távolodik.
Gibbi elszomorodva hajtotta le a fejét.
– Kár… – mondta, és megkordult a gyomra.
– Éhes vagy? – kérdezte a madár. – Tudok egy jó helyet, túl a falun. Repüljünk oda együtt!
Gibbi bánatosan tárta szét a karjait:
– Nekem csak ez jutott.
A madár egy pillanat alatt felrebbent mellőle és kirepült a nyílt égre.
Gibbi csalódottan nézett utána. Attól még, hogy nem tud repülni és éhes, nem kellett volna a másiknak elmennie… ő szívesen beszélget üres hassal is. Volt már erre sokszor példa. Eddig juthatott a gondolkodásban, mikor a madár visszafordult és mellé ült újra az ágra.
– Megnéztem, ha kelet felé kerülsz, ott elég magasak a fák, és akkor mehetünk együtt. Mutatom az utat!
Felszállt és megvárta, amíg a kismajom is fentebb mászik. Aztán elindultak együtt. Az egyikük repülve, a másikuk ágról-ágra szökkenve. Volt néhány pillanat, mikor egymás mellett suhantak a levegőben. Gibbi most értett meg valamit abból, milyen lehet madárnak lenni, hogy mi az a szabadság, amit a másik átélhet. A madár jelenléte bátorrá tette. Elvállalt olyan ugrásokat is, amiktől máskor megriadt volna. De bízott a másikban, aki hitte, hogy képes erre… és képes volt. Többméteres ugrásokkal váltott az ágak között. Gyorsan haladtak.
Egy idő után a madár ereszkedni kezdett.
– Gyere, nézzük meg lent! Itt vagyunk!
Gibbi lassított és ő is elkezdett lefelé mászni. Nem járt még erre… általában nem merészkedett messzire a családjától. Ahogy lentebb értek, meglátta a kismajom a gyümölcsöket. Tényleg rengeteg volt. Gyorsan habzsolni kezdett egy narancsot.
– Bocsánat, már nagyon éhes voltam. Kérsz? – kínálta oda a felét.
– Már ettem magokat… – szólt a madár.
– Gyakran jársz ide?
– Igen… Itt lakom nem messze.
– Szép hely.
– Tele van kincsekkel.
– Milyen kincs? – kérdezte a kismajom, és már nem is érdekelte annyira az étel.
– Hát, van egy valami… egy régi házban, amit már nem használnak.
– Emberé volt? Akkor nem érdekel! – jelentette ki Gibbi határozottan. – Az ember rossz, mindent elpusztít.
– De ez egy kincs… – mondom. – Nem veszélyes. Szeretném megmutatni, hátha te tudsz vele bánni.
– Hogy érted ezt?
– Hát, neked nem csak karmaid vannak, meg szárnyad…
Gibbi most már végképp nem értette.
– Gyere! – szólt a madár és már repült is az erdő sűrűbb része felé. Egészen bent, állt egy kis kunyhó… inkább csak volt, mint állt. A teteje beszakadva, az oldalát befonták az indák. Gibbi óvatosan mászott be, de a helynek már régóta nem volt ember szaga. A madár egy asztalhoz repült, amin egy fura tárgy hevert. Gibbi sosem látott még hegedűt, így csak azt tudta, hogy az ott valami szépen faragott, vékony nyakú fadarab.
– Hallgasd csak! – mondta a madár és óvatosan megcsippentett egy húrt a hangszeren, ami hosszan pendült. – Gyere, próbáld ki te is! – bíztatta a kismajmot, aki letelepedett mellé.
– Mi ez? – kérdezte.
– Nem tudom, olyan, mintha valaki lakna benne, és így beszélne… De nekem csak ugyanazt mondja – szólt a madár.
Gibbi a két tappancsa közé fogta a hegedű testét és az ölébe emelte, mintha egy kölyköt tartana a karjában.
– Megsimogatom – szólt, és az ujjait óvatosan végighúzta a húrokon. Azok halkan búgtak. A madár megbabonázva állt az asztalon. – Tudtam, hogy hozzád beszélni fog! – mondta meghatottan.
Gibbi pedig nézte a hangszert, aztán az ujjait és elmosolyodott.