Lemulin a forráshoz tartozó tó partján ült és bele lógatta a lábát. Langyos volt a víz, meleg az este… figyelte, hogy minden pillanatban, mikor egy kicsit is mozdul, apró körök indulnak meg a felszínen, táncoltatva a vízre vetülő csillagok képét. Óvatosan és lassan mozgatta a lábfejét, nem akarta összezavarni, épp csak kimozdítani a tükörképeket.
Hirtelen neszt hallott, valami olyan zajt, amit nem ismert, ami nem tartozott az erdőhöz. Egy pillanattal később már az egyik fa lombján ücsörögve figyelte, ahogy lassan elülnek a víz által vetett körök és reménykedett, hogy bármi is érkezik, már semmilyen jelét nem észleli a jelenlétének.
A tündelány mozdulatlanul ült, szinte némán vette a levegőt és figyelt. Ami közeledett nagy volt és hangos, embernek sejtette. És a következő pillanatban meg is jelent: egy férfi állt a tóparton, vállán fegyverek, nem volt lova és fáradtnak tűnt, de észrevette az utolsó partra futó körből származó hullámokat, egy pillanatra megállt. Lemulin érezte, a feszültségét, érezte, hogy keresi a körök magyarázatát, azt, aki ezeket hagyhatta. Ebben a pillanatban egy suta mozdult az egyik bokorban… megugrott, pont csak egy villanásra, ám felismerhetően. A férfi pedig megnyugodott, hisz arra gondolt, jöttével ezt a szomjas őzet riasztotta csak el.
A férfi először csak ivott, aztán letelepedett, és sokáig nézte ő is a tükröződő égboltot, végül pedig elaludt.
Lemulin óvatosan lemászott a fáról és közelebb lopakodott. Még sosem látott közelről embert. Hallani ugyan hallott róluk, bár ezek nem voltak vidám történetek, tele voltak gonoszsággal, fájdalommal, szenvedéssel. Erdőmélye felé ritkán jártak emberek, aki jött is, az úton maradt, nem tévedt be a rengetegbe.
A férfi ártalmatlannak tűnt, időnként horkantott kicsit, amin a tündér magában fel-fel kacagott, hasonlót hangot eddig ugyanis csak állatoknál hallott. Az alvónak szabályos, szögletes vonásai voltak, az arca borostás, a szeme mellett néhol ráncos, ahogy Lemulin elé ült és figyelni kezdte, a másik egyszercsak elmosolyodott. A tünde erre megriadva hátra ugrott, de mivel nem volt folyománya a mosolynak, a lány rádöbbent, hogy ez nem neki szólt.
Sokáig figyelte, nem tűnt idegennek, ha halkabb és kecsesebb lett volna a mozgása, elfért volna a tündék között is.
Nézte a férfi arcát, egyre többet látott belőle, egyre több színt és árnyalatot… hajnalodni kezdett, megjelent a fűszálakon a harmat. Lemulin – bár szívesen maradt volna még, jobbnak látta indulni. Mikor felállt, még egy csókot lehelt a tenyerére és megérintette vele a férfi előtt a földet, ahol az érintés nyomán egy gyönyörű, fehér virág bújt ki a földből.
– Nem tűntök gonosznak, akár szerethetnétek is – suttogta a tündér, mikor még az erdő széléről utoljára visszanézett.
Aztán napok teltek el, újra és újra eszébe jutott az idegen, találgatta merre járhat, hogy vajon visszatér-e még. Többször kiszaladt a tó partjára megnézni, hátha újra megfordult arra. De nem voltak új nyomok, a régieket Erdőmélye széléig követte, de látszott rajtuk, hogy aki hagyta őket: sietett valahová.
Egy napsütött délután aztán újra felhangzott a már ismerős nesz. A férfi járta a vadont, kereste azt a helyet, ahonnan az örökké nyíló fehér virágot szakította. Kereste azt a helyet, mert ott valami történt, álmodott vele, újra és újra. Álmodott egy lánnyal, aki a tó partján ül és ezekből a virágokból fon koszorút, aki a nevetésével dalra hívja a madarakat, mozdulatával táncoltatja a szellőt, és vízbe lógatott lábával ringatja a csillagokat.
Ahogy közeledett a tóparthoz, Lemulinban egyre nagyobb lett a kíváncsiság az idegen felé, idővel akkora, hogy túlnőtt a félelmein. Szeretett volna beszélgetni ezzel az emberrel, megismerni, már ha lehet olyat. Úgyhogy még mielőtt a másik kilépett volna a rengetegből, leguggolt a partra és virágokat kezdett csokorba gyűjteni, úgy tett, mintha észre sem venné az érkezőt, egészen addig, amíg az mögé nem ért és meg nem szólította.
– Azt álmodtam veled… – mondta a férfi, aki annyira meglepődött, hogy a lányt a parton látja, hogy minden udvariassági formulát elfelejtett.
– Mi az az álom? – vágott a szavába Lemulin, mert nem szerette volna már eleve úgy indítani a beszélgetést, hogy nem ért dolgokat.
– Mikor alvás közben képek jelennek meg, olyankor ismeretlen helyeken jársz, furcsa dolgokat teszel, olyankor a képzeleted és nem a szemed által érzékeled a világot. Te nem szoktál ilyet? Mit csinálsz, amikor alszol?
– Csukott szemmel vagyok éber, érzékelem az erdőt, azt, ami történik benne…
– Oh, értem… – mondta az ember, bár nem értette, mert elképzelni sem tudta, hogy ilyesmi is történhet.
– És mit álmodtál? – kérdezte Lemulin.
– Azt, hogy találkozunk.
– Valahogy így?
– Hasonlóan.
– És mit csináltunk, amikor találkoztunk? – faggatta tovább a tünde.
– Nem tudom, annál a résznél mindig felébredtem…
– Ezért jöttél, hogy tudd, hogyan folytatódik az álmod? – kérdezte Lemulin.
– Talán…
Csendben ültek egy ideig és nézték egymást.
– Gyönyörű vagy. – mondta a férfi és ezt sem gondolta át előtte. – Nem csak az arcod, a szemed, a kezed… az egész lényed gyönyörű. Olyan, mintha volna valami sokkal több, valami mélység benned, amiből árad ez a szépség. Olyan szép vagy mint… – és itt nem talált szavakat. – … mint az erdő. – suttogta végül. – Mint az erdő minden egyes apró részletével, minden fájával és élőlényével.
Lemulin nem tudott ezekkel a szavakkal mit kezdeni, zavarba jött, érezte, hogy elönti az arcát a pír, hogy már nem ura a helyzetnek. Hirtelen felugrott és még mielőtt bemutatkozhattak volna egymásnak, az erdő felé szaladt.
– Most mennem kell, még majd találkozunk. – kiabálta vissza.
A tünde olyan gyors volt, hogy az embernek még felocsúdni se nagyon volt ideje. Nem értette ezt az egészet, életében először megfogalmazott valami igazat, először kimondta azt, amit érez és erre a másik elfutott.
Lemulin egészen az öreg tölgyig futott és ott lerogyva alá hangos zokogásban tört ki. Nem értette, hogy mi történik, nem értette ezt a szívdobogást, nem értette a félelmet, ami hirtelen rátört, mikor a másik kimondta a szavakat. Egy idő után tudta csak önmagnak megfogalmazni, hogy attól félt, hogy lelepleződik, hogy a másik rádöbben, hogy ki is ő valójában, hogy meglátja benne tünde voltát és akkor soha többé nem találkozhatnak.
A férfi – akinek még mindig nem derült ki a neve – úgy döntött, várni fog. Nem volt semmi halaszthatatlan dolga, az erdő pedig ellátta azzal, ami kellett: étellel, vízzel, szállással.
Lemulin három nappal később merészkedett megint a tó környékére. Torkában dobogó szívvel sétált a partra. A férfi, amint meglátta, rögtön letette a kést és a fát, amit éppen faragott.
– Sajnálom, hogy legutóbb mennie kellett. Most maradhat tovább? – érdeklődött előrelátóan.
– Most igen. – préselte ki magából a szavakat a tünde.
– Thedson fia Erik vagyok. – nyújtott most kezet a férfi.
– Lemulin – bólintott felé a tünde és mint aki észre sem vette a bemutatkozáshoz tartozó gesztust, leült a földre. – Érdekel, hogy mi volt még az álmában…
A férfi pedig mesélt, órákon át, majd másnap újra találkoztak. Lemulin egyszerre vágyta és félte a találkozásokat, kerülte az érintést, mert az biztosan leleplezte volna.
Egy idő után aztán rádöbbent, hogy ő nem akar és nem is tud így élni… Valahányszor meglátta el akarta mondani neki, hogy zöldebb az erdő és selymesebb a forrás vize mióta először járt felé, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak kérdezni tudott, arra volt kíváncsi, mit gondol, mit érez a másik, de önmagából adni félt.
Hetek teltek el így… beköszöntött az ősz, nem lehetett nem látni a következő lépéseket: Thedson fia Erik bármennyire is volt vállas legény, a sok, hideg esőben megfázott, hiába mutatott neki Lemulin egy barlangot, mind a ketten sejtették, hogy másra volna szüksége, egy otthonra.
Egy éjjel aztán, mikor Lemulin belátta, hogy nem ismer már más kiutat, elment az Ezer Tölgy Völgyébe tanácsot kérni.
Mikor belépett, mélyen meghajolt.
– Régen járt itt tünde, – susogta az Ezer Tölgy. – túl büszke nép az.
– Segítségedet kérni jöttem – kezdett bele Lemulin.
– Hallgatunk.
– Van egy ember…
– Thedson fia Erik – zúgták a fák.
– … fontossá vált nekem a találkozásaink során.
– Ez egy halandó és te nem vagy az. – súgta a tölgyes.
– Tudom – kezdett el sírni Lemulin. – pont ezért nem szerethetem.
– Miért?
– Egy lánynak hisz, az övéi közül, úgy szeret, ahogy egy asszonyt szeretne, de én nem lehetek az asszonya. Ha tudná ki vagyok, nem szeretne.
– Miért, ki vagy te? – kérdezték a tölgyek. – Biztos-e, hogy neki fájna szeretni egy halhatatlant s nem neked egy halandót? Nem attól félsz-e tünde, hogy ami most van szerelem, tovatűnik és a hiánya fájni fog? Mondd meg nekem, tényleg jobb-e soha nem látni a napot, mint egyszer látni csak? Lemulin, nem abban bizonytalanodunk el, hogy a másik szeret-e, hanem abban, hogy mi magunk szeretünk-e.
– Köszönöm, bölcsek, köszönöm erdő. – hajolt meg Lemulin és elkezdett futni a tó felé.
– Lehetsz te halhatatlan, de csak addig élsz, amíg szeretsz… – súgta utána az erdő.