Fura srác volt. Az a tipikus, csendesen merengő, nagyokat, mélyen hallgató. Titokzatos… hosszú, fekete bőrkabátjának zsebéből hol cigarettát, hol egy kis papírfecnit és egy agyonrágott tollat varázsolt elő.

Azt hiszem, mindig is vonzott… persze, hogy is szólíthattam volna meg… nemhogy nőnek, még lánynak sem látszottam. Hiába, tizennégy évesen még nem indulhat mindenki a baywatch válogatáson.

Képes voltam hosszú perceket tölteni azzal, hogy megpróbáltam kitalálni, mire is gondolhat. Miket is vethet papírra… talán végrendelkezik… talán verset ír.

Szerettem a verseket, főleg József Attilát és Pilinszkyt. Furcsa választás tizennégy évesen. Időnként az ő kezében is láttam könyveket. Többnyire prózát olvasott, Nádast, Esterházyt.

Aztán egy őszi nap, a negyedik óra utáni nagyszünetben, miközben a zsibongói ablak peremén kuporogva szavaltam magamban Kányáditól a „Valaki jár a fák hegyén…-t,” megszólított:
– Láttam, hogy gyakran bújod a könyveket. Nincs egy rímed arra, hogy:
„formád igéző
léted száz titok,
ízed sejtelmes,
…”
– Egy rímem… hmmm…  – s miközben kimondtam e szavakat belém hasított a felismerés: Hát ez az, ezt csinálja, szerelmes verseket ír! Ó az a Don Juan! Pedig én azt hittem, amikor megszólított… mindig olyan naiv vagyok. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna.
Úgy tettem, mint aki erősen töri a fejét, ő pedig úgy tett, mint aki nem akar tudomást venni zavaromról. Kell egy rím, egy ajnározó, csöpögős, szerelmi vallomásba. Kell egy rím…
– „Csak érted vagyok”? – kérdeztem kétkedő hangon –  Sorry, most csak suta rímek vannak raktáron. Legközelebb jobban készülök! – mentegetőztem, miközben próbáltam kevéssé bárgyú arcot vágni.
Végigmormolta magában a versszakot.
– Jó lesz, megvesszük – mondta.

Mosolygott és továbbsétált. Én meg csak ültem ott, percekig bámulva magam elé. Felidéztem a történteket. Beszélt velem a Fura Srác… egy rímet kérdezett… önkéntelenül is elmosolyodtam, ezt soha, senki nem fogja elhinni nekem.

Napokig nem történt semmi. Leszámítva, hogy röpdogát írtunk fizikából, meg, hogy – a változatosság kedvéért – ötösfölét kaptam a kisesszémre irodalomból.

Aztán pénteken az utolsó szünetben odajött hozzám, egy boríték volt a kezében:
– Ezt nyertük – mondta és kivett két hamburger kupont. Rendkívül értetlen arcomat látva magyarázatba fogott:
– Emlékszel, a rím a vershez… az volt a címe: „Hamburger szonáta” – mondta, és elszavalta.

Ajkamon érzem
kéjes zamatod,
mordul a belsőm,
ha rád gondolok.

Formád igéző,
léted száz titok,
ízed sejtelmes,
csak érted vagyok.

– Ha tudtam volna, hogy egy szendvicsről írunk, inkább az „oly éhes vagyok” rímet javaslom.  – szóltam nevetve.
– Jobb volt így. – mondta – Szóval, jössz? Mondjuk suli után? Úgyis vacak ma a menza…

És anélkül, hogy észrevettem volna, mikor történt a varázslat, Fura Srácról lefoszlott a furaság. Kiderült, hogy Gergőnek hívják, alig pár utcára lakik tőlünk, szereti a kutyákat, az őszt és a játszótéri hintákat… és persze mindennél jobban szereti a Piedone XXL hamburgert.