A férfi az út szélén ült… az útkereszteződésnél, az árokparton. A hangyákat számolta, amik lassan átmásztak a cipője orrán. Nem sietett, nem volt hová sietnie. Pillanatonként szemlélte a világot, annak minden terhével, fáradságával, türelmetlenségével.
A kislányra gondolt, akit elhagyott… aki miatt világgá indult, akinek meg akarta találni a birodalmat, amit aztán ráhagyat, ha csak felerészben is. De hiába vállalt szolgálatot fényes udvarokban, s végzett kivánló munkát, a királyságot nem osztogattak…
Az elején még kapott híreket felőle, leveleket, hogy szépen cseperedik… és üzent ő is bölcsességeket, meg akarta óvni a kudarctól, meg akarta óvni a csalódástól, a gonosztól… úgy beszélt hozzá, mintha magának adna tanácsokat, s – mivel nem volt mellette – nem vette észre, hogy a gyermek vállára e szavak súlyos teherként nehezendnek és napról-napra törik össze álmait.
Egy idő után a gyermek nem írt többé, az utolsó levélben voltak utalások arra, hogy nem hisz az örökölhető királyságban, hogy saját életet szeretne, parancsoktól, utasításoktól mentesen, hogy szeretne saját hibákat, saját tapasztalatokat, szeretne bocsánatot nyerni és megbocsátani.
Valamennyi levelet őrízte, néha újraolvasta őket, de ezzel az utolsóval nem tudott mit kezdeni… ez a levél távoli volt, idegen, nem volt mögötte a kislány, akit hátrahagyott. Akkor döntötte el, hogy meglátogatja. Elrendezte a függőben lévő ügyeit, összerakta a csomagját, és az első kereszteződésig határozottan is lépkedett. De ott hirtelen elfogta a bizonytalanság… csak azt az utat ismerte, ahonnan ő érkezett. Az utat a kislányhoz nem.
Azóta ül az árokparton, nézi a hangyák menetelését, a határozottságot a lépteikben, a céljaikat… eszébe jutnak “mi lett volna ha”-k, de az irracionalitás nem kenyere. Arra gondol, hogy a kislánynak, mivel az ő lánya, fel kellett nőnie a feladathoz, hogy életben maradjon. Ő megtanította a küzdésre, arra, hogy csak magára számíthat, arra, hogy a világ hazug, hogy senkiben sem bízhat… arra gondol, hogy így biztosan megóvta őt. S bár a fele királyságot nem adhatja neki, legalább megpróbálta.
A lenyugvó nap sugara óriásira nyújtja az árnyékokat, de – pont mielőtt elmerenghetne a fény és árnyék, élet-halál kérdésein, – körbenéz. A domb felől egy nő és egy gyerek közelednek felé kézenfogva… a nő vállán féloldalt vetett tarisznya, a lábán csíkos harisnya, rövid nadrágban és hosszú csizmában jár. Tartása nemes, az alakja egy görög szoborra emlékezteti… hetyke rövid hajába kócol a szél, … ha nem fogadott volna vakságot, szépnek is mondaná.
A gyerek pedig,… a gyereket megismeri. A kislány vékony, arca sápadt, könnyektől maszatos, szemei hatalmasak… nem változott azóta, hogy utoljára látta.
– Apa,.. – kezd bele a kislány, de elcsuklik a hangja.
– Hozzád jöttünk – folytatja határozottan a nő. – Régóta keresünk már, mert valami fontosat el kell mondanunk:
– Apa, ne haragudj rám, hogy nem váltom valóra az álmaidat, hogy nem lettem tökéletes gyerek, hogy hibáztam és néha akarva-akaratlanul megbántottalak… – szól a kislány, de közben újra peregni kezdenek a könnyei, ezért a nő folytatja:
– … és én is megbocsátom neked, hogy képtelen voltál szépnek látni, hogy rám osztottál olyan terheket, amiket neked kellett volna hordoznod, hogy a félelmeid között kellett felnőnöm.
Azért jöttem, hogy feloldozzalak esküd alól… nem kérem fele királyságot, mert a királysággal szabályrendszerek, kódexek és kőtáblákba vésett jogszabályok is járnak.  Bízz bennem, hogy egyedül is képes vagyok viselni az életemmel járó a felelősség súlyát! S engedd úgy élnem, ahogy sikerül,… a saját törvényeim szerint.