Valahol az Északi parton állt egy apró árvaház. Apró volt kívül-belül. Apró volt az ajtaja, aprók voltak benne a székek, az asztalok, a játékok és egy apró, öreg hölgy vezette. A gyerekek is aprók voltak. Többnyire a környékbeli halászok csemetéi azoké, akik kihajóztak egy hűvös, ködös hajnalon, és aztán sosem tértek vissza. A legidősebb tizenkét év körüli lehetett. A házikónak, – mert ezt az apró épületet illetlenség lenne máshogy nevezni – két része volt. Az emelet szolgált alvás céljára szigorú rendben egymás mellé állított apró ágyak töltöttek meg. Két hálórészből állt, egyikben lányok, másikban fiúk kaptak szállást – elvileg. Ezt muszáj hozzátenni, mert néha, ha hirtelen érkezett egy új jövevény, és a saját szakaszában épp nem volt szabad hely néhány napra vagy hétre átkerülhetett a másik részlegbe. Persze szigorúan csak ideiglenesen. A földszint, amit az egyszerűség kedvéért nappalinak hívtak szolgált étkezőül, esős időben játszótérül, itt fogadták az érkező szülőket, akik sajátjuk nem lévén, gyereket kerestek, hogy otthonná válhasson a házuk.

Azokat a felnőtteket, akikről már messziről látszott, hogy csak egy kis cselédre vágynak, be sem engedték. Az anyó rendszeresen arra hivatkozott az üvegajtón át, hogy valamilyen járvány tört ki az apróságok között és az orvos szerint nagyon veszélyes.
A gyerekek minden potenciális szülőjelölt esetén homlokukat az ablaknak vetve bámulták. Remélték, hogy talán majd most, talán majd őket is kiválasztja valaki. Persze, ahogy nőttek, egyre romlottak e téren az esélyeik. Mindenki egy kis szőke babára vágyott, aki maximum négy éves és elbűvölően tud mosolyogni. Néha jött egy-egy páros, ahol a férfi volt határozottabb és ők ilyenkor egy fiúcskát vittek el.
Teltek-múltak így az évek, lassan, megfontoltan. Egy délután a falubeli pap állított be, karján egy kisánnyal. Kint találták alig negyed mérföldre a Nagysziklától. A törött árbóc és a parton szanaszét heverő deszkák közül kiolvasható volt a története. A hajó darabjaiból, valamint az egyik ládán talált címerből arra következtettek, hogy egy kisebb holland kereskedőhajó sodródott bele az éjjeli vihar kegyetlen ölelésébe. A lányka hat-hét éves lehetett, arca viaszfehér volt, tagjai teljesen elgémberedtek a hidegben, hosszú hajának tincsei tehetetlenül omlottak alá, és tengerzöld szemében valami sosem látott mély bánat ült. Hiába kérdezgették, nem felelt. Egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Ha ételt adtak neki evett, a kakaóért talán még hálásan is nézett. Magára öltötte az árvaházi egyenruhát, s mikor játsznai küldték lekuporodott az ablakpárkányra és csak nézte, nézte a távoli horizontot. A többiek néha érdeklődve oda lopakodta, arra felé gurították a labdát, hogy megleshessék az Újat. De az csak ült, mint egy szobor, s egy szoborral vajh mi keveset lehet kezdeni.
Az otthon legrégibb tagja (persze az anyón kívül) egy Athor nevű fiú volt. Ő már a tizenháromhoz közeledett és csecsemőkora óta itt élt. Talán ő volt az egyetlen, aki egy-egy szülő érkeztekor nem tolongott az ablaknál. Nem vágyott rá, hogy bárki is magával vigye. Miért is tette volna, hiszen, mint egy kiskirály élt itt, ő volt a bandavezér, szavának engedelmeskedett valamennyi apróság, Athor pedig élvezte a hatalmat és a tekintély mámorító ragyogását. Ez korántsem jelentette azt, hogy zsarnokoskodott volna, csak játszott, ahogy a többiek is azt játszották, hogy ő a főnök,… mert egy főnök mindig kell.
Athor is kiváncsi volt az Újra. Eddig mindössze csak egy nagy kockás pokrócot, meg néhány szőkésbarna tincset látott belőle. Odament hát és leült vele szemben, az ablak másik csücskénél. A lány nem mozdult.
– Szia, Athor vagyok. – próbálkozott tovább. – Ez nem egy olyan rossz hely ám, Bruke anyó pedig nagyon kedves és jól főz. Meglátod, nemsokára elfelejted, hogy valaki gonoszul elhagyott, itt hamar meggyógyulnak a sebek.
Mikor idáig eljutott vette csak észre, hogy a lány sír. Sírt, nyitott szemmel. Egészen lassan összegyűltek szeme sarkában a könnyek és csurogtak alá, mint olvadáskor az első csermelyek, de ezekben a cseppekben nem a tavaszt köszöntő boldogság lakott. Elakadt a szava. Lassan felállt és arrébb somfordált. Olyan furcsa ez a lány, gondolta.
Aztán hónapok teltek el. Az Új, ahogy maguk közt a gyerekek hívták, mivel a nevét senki sem tudta, egészen hozzászokott az árvaházhoz. Segített teríteni és mosogatni néha-néha beállt labdázni is. Meséléseknél mindig az első sorban ült és szeme csak úgy csillogott egy-egy történet hallatán. Főleg a megmentett királylányokról szóló részeket szerette. Egyesek azt állították, – főleg Kis Pit – hogy mosolyogni is tud. Állítólag, ő egy ilyen meseesten látta.
Volt valami különleges báj abban, ahogy mozgott, ahogy váltakoztak a szeleburdi tettei a méltóságteljes mozdulatokkal. de ez csak annak tűnhetett fel, aki hosszan figyelte, például Athornak.

Érkeztek és mentek is el gyerekek, A nyár eleje mindig nagy változásokat hozott. Többek között megjelent egy házaspár, akik egy csendes, szolid kishölgyre vágytak, és a nő, a felsorakoztatott gyerekek közül kiválasztotta a zöldszemű lányt… Azt mondta, tetszik neki a tartása, meg a hosszú ujjai. „Olyan, olyan…ő, ő… nemes. Ez az!” Bruke mama próbálta neki elmagyarázni, hogy a kislány mindezidáig nem beszélt. De a kalapos dáma nem hagyta magát. Leguggolt a gyerek elé és ezt mondta:
– A férjemmel egy nagy házban lakunk, Londonban. Tudod, az hol van?
A kislány bólintott.
– Arra gondoltunk, hogy örökbe fogadunk valakit. Hidd el, jó sorod lenne, beutazhatnád velünk a világot, előkelő iskolákba járatnánk, ha megnősz bált rendeznénk a tiszteletedre… Nos, mit szólsz?

Mindenki őszinte döbbenetére a kislány felvetette fejét, egyenesen az asszony szemébe nézett és ezt mondta:
– Nem megyek.
A gyerekek őrült morajlásban törtek ki részint, hogy valaki egy ilyen ajánlatot visszautasít, részint pedig azért, mert a lány tudott beszélni.

Ez volt az első mondata, aztán, mintha csak félre gördítették volna benne a szavaknak gátat vető sziklát elkezdett fecsegni. A pap meg az anyó nem győztek csodálkozni. És a lány, akit valójában Liznek hívtak ettől a változástól csak még furcsább lett. Általában olyan volt, mint a kislányok lenni szoktak, de néha mintegy varázsütésre, minden átmenet nélkül hirtelen alakot, és személyiséget váltott. A mozdulatai méltóságteljessé váltak, s ez most már mindenkinek feltűnt, mert szavai körbefonták teteit. Egyik pillanatról a másikra Lizből Elizabeth lett, aki valamely királyi család elvesztett tagja. S aki itt, a világ végén várt arra, hogy rátaláljanak, és a neki kijáró tiszteletben részesítsek. A gyerekek néha igazán haragudtak ezért rá, egy-egy ilyen megjegyzése után napokig elkerülték és húzták a szájukat, ha ebédnél mellette kellett ülniük.
Liz egy délután a bekötő úton poroszkált, tekintete megint a távolba fonódott, várta a lovagot, fehér paripán,… de annak sehogy sem akaródzott jönnie. Nagy szárasság volt, az utat finom por fedte be, amit – hát lássuk be – elsőosztályúan lehetett rugdosni, már majdnem olyan jól, mint az őszi avart. Ahogy így lépkedett előre, igyekezvén egyre nagyobb szürke felleget előidézni, hirtelen belerúgott valami fénylőbe. Lehajolt, és egy átlátszó csiszolt követ emelt fel. Gyorsan megtörölte és a nap felé tartotta, a szivárvány pedig az arcára, ruhájára vetődött.
– Gyémánt, gyémánt! – lelkendezett és már szalad is haza, hogy nagylelkűen az árvaháznak egészen pontosan az Anyónak ajándékozza. Hogy vehessenek belőle szép bútorokat, meg új ruhákat, meg egy rendes kocsit, esetleg egy lovat is, hiszen ez hatalmas vagyon. Betoppanva a nappaliba az Anyót a karosszékben ülve találta, a többiek kint játszottak a mezőn. Bruce mama felézett a kötésből:”Uram Isten” –csúszott ki a száján, – Hát te meg hogy nézel ki?
Liz most először gondolt csak a ruhája meg a porrugdosás közti összefüggésre, a kék kötényéből szinte semmi nem látszott, a szürke ruhának azért annyira nem ártott meg, csak pont egy árnyalattal lett sötétebb. Bocsánatkérően nézett és igyekezett a futás után újra levegőhöz jutni.
– Nézd, csak! Nézd, gyémántot találtam – lelkendezett Liz
– És ezt most királynői hatalmamnál fogva Neked ajándékozom, mert szívemnek kedves vagy. – fejezte be Elizabeth, és átnyújtotta remegő tenyerén a követ.
Az anyó megnézte, és könny szökött a szemébe, magához ölelte a kislány és ezt sóhajtotta:
– Oh, Liz, te olyan jó vagy. De ebből semmit sem lehetne az árvaháznak venni. Én tudom, hogy gyémántot kaptam tőled, de nézd csak, ezt más csak csiszolt üvegnek látná.
– Üvegnek? –s a csalódottság hangjai fonták be a szót.
Az anyó csak bólintott.
Liz egy pillanat múlva, újra nevetve hozzátette:
– hogy is lehettem olyan vak! Ez persze hogy nem gyémánt, ez egy darab az Üveghegyből. S mint ha még a gyémántnál is drágább kincsre lelt volna elégedetten cipelte fel azt a hálóterembe. Ott zsebkendőbe csavarta és a párnája huzatába rejtette. Biztos a királyfi hagyta el, s ha újra erre jár, erről fog rám ismerni.
Kitartóan várt hát a lovagra. Aldor pedig, akit megfogott, hogy ez a lány annyira más, gyakran beszélgetett vele. Mindenféle bolondos témákról, tervekről, ötletekről. Sajgó szívvel legalább tucatszor végig kellett hallagtta az álomhercegről szóló történetet, aki majd kék szemű lesz és aranyszőke – véletlenül sem olyan, mint ő.
Kezdetben Liz meg volt győződve a saját meséjéről, később hitte is már, meg nem is, de nem változtathatott rajta, hiszen itt ő volt a száműzött királylány, akire majd egyszer rátalálnak. Időnként – főleg, ahogy az évek teltek- eszébe jutott, hogy mi lenne, ha az a herceg egy kicsit barnább volna és nem feltétlenül lenne fehér paripája, de aztán gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot és pimaszabb és kötekedőbb lett, ha Aldorhoz kellett szólnia. A fiú mindebből mit sem sejtett, csak azt érezte, hogy hirtelen jegesebbek lettek a szavak vagy egyáltalán nem is keresik őt a lány mondatai.
Egy alkalommal Lady Mircella, – ahogy Liz nevezte – felmászott a jegenyére és aztán ott ragadt. Apró cicákkal ez gyakran előfordul, hogy a csúcsra érve hirtelen szembesülnek a gravitáció és a tériszony ősrégi problémáival, s minden erejüket csak keserves nyávogásra fordítják. A gyerekek délutánra már mind a fa alatt tolongtak, próbálták hívogatással, finom falatokkal rábírni Mircit, hogy ha már fel tudott mászni, talán jöjjön is le. De a kis gombolyag ott a fa tetején csak mozdulatlanul gubbasztott és panaszkodott. Aldor, aki ekkor már tizenhat éves lévén lejárt kirakodni a dokkhoz erre a képre ért haza. Látta, amint Liz kezét tördelve rimánkodik a cicának és látta, amint az hajthatatlanul markolja az ágat. Némi teketóriázás után – mivel legutóbbi emlékei szerint épp haragban voltak – nekilátott felmászni a jegenyére. Liz még lélegzetet venni is elfelejtett, hirtelen úgy érezte, most nyomban megáll a szíve, hiszen eddig csak a kismacskáért kellett aggódnia, de most a legjobb barátja tart egyenesen az ég felé, keresve újabb és újabb ágat. Bele nyilallt a tudat, hogy ha most megcsúszna és leesne, soha többet nem csalhatná avart rugdosni a fiút, nem volna több párnacsata, nem bújhatna mellé mikor nagyon árva és nagyon szomorú… Aldor eközben elérte Lady Micellát és nagyon óvatosan az inge alá tette. Majd elindult lefelé. A cica, aki egyébként is meg volt ijedve, ezt az új szűk és sötét helyet még nehezebben viselte. Először Aldor azt érezte, hogy valami meleg, büdös lé csurdogál alá a hasán, valamivel később, mikor a fa közepénél járhatott, Mirci úgy döntött, hogy ő most már ki akar mászni és lekezdett kaparászni, Aldor szitkozódott néhányat és még gyorsabban igyekezett földet érni. Mikor Lizhez érve kiemelte a cicát az ingéből már iszonyatosan haragudott a szőrcsomóra, meg magára is, amiért ahelyett, hogy épp sértett büszkeségében egyszerűen tovább sétált volna, hagyta hogy az a kis tigris össze-vissza karmolja. Ezért a hirtelen kelt fájdalom dühös szavaival adta át a még mindig reszkető kis teremtményt a könnyes szemű lánynak:
– Nesze, a macska. Egyébként is minek pityeregsz egy ilyen kis vacak miatt?
Liz, aki egész eddig gyűjtötte a hála szavait, most újfent haragra gerjedt és egyszerűen ezt válaszolta:
– Kár lett volna ezért az értékes kis életért. Karjaiba fogta és simogatta a cicát. Nem hangzott el semmi köszönöm, egyetlen szó sem azok közül, mik Liz agyában tébolyultan tekeregtek miközben Aldor a fán volt. Dehogy gondolt ő akkor a macskára. Csak az járt a fejében, hogy még egyszer maga mellett tudhassa a fiút és elmondhassa neki, már nem is kell annyira szőkének lennie a hercegnek. De ez a hang, amivel Aldor – mintegy szó szerint – hozzá vágta a macskát, na ez megbocsáthatatlan.
Néha ahogy az iménti példa is mutatta egészen apró dolgokon összevesztek, néha napokig nem szóltak egymáshoz és nézni is csak titokban mertek a másikra. Aztán, mint hirtelen jött nyári zápor, véget ért a harag.
Az idő pedig lassan telt, múlt. Aldor, aki kinőtte az árvaház falait felcsapott tengerésznek.

Lisszabonban van egy kocsma. A Vén Cápa, így hívják, ide térnek be a matrózok elsőként, miután kiköt a hajó. Mindenféle léhűtő alak megfordul itt, a hamiskártyástól a bérgyilkosig. Akinek bármi vesztenivalója van jobb, ha nem nyitja ki ezt az ajtót. A cégtábla alá valaki bájosan odapingállta Dante idézetét, eléggé szabados megfogalmazásban: „Ki itt belépsz, haggyá’ fel minden reménnyel.” Aldor egy-két évente ivott itt valami töményebbet, néha gyakrabban. Az volt a hagyomány, hogy a sarokban lévő asztalra mindenki felkarcolta a kérdést, ami miatt világgá indult, vagy amire a választ kereste, aztán ha meglelte, néhány év múltán visszatért és azt is aláfirkantotta. Persze voltak kérdések, mik már évtizedek óta megválaszolatlanul hevertek ott. Például: „Hol a kincs?” „Ki szúrta le Csámpás Tomot?” Aldor is ott ült, kezében a bicskájával és próbálta megfejteni, vajon mi lehet az ő kérdése… Mi az a mi miatt itt bolyong a világban? Mit is keres egyáltalán? Egyre tanácstalanabb lett. Egyszer csak egy vén, fehér hajú, bozontos szakállú tengeri medve roskadt le mellé. Nagyot sóhajtva.
– Hát, hát…
Aldor próbált róla nem tudomást venni, ami elég nehezen ment, mert az öreg kitartóan fürkészte az arcát.
– Hát, hát.. – sóhajtott újra.
– Mire érti ezt? – kérdezte Aldor, mikor már úgy tűnt számára, hogy még egyszer nem képes végighallgatni a szánakozásnak ezt a formáját.
– Kérdés nélkül nincsen válasz. – nézett rá az öreg.
– Maga is rótt ide valamit? –
– Persze, minden becsületes matróz megteszi ezt. – Elkapva Aldor poháralátétét az asztal egy bizonyos pontja fölé húzta. Aztán rácsapott.
– Ímhol., csak aztán nehogy maga is így járjon, barátom.

„Mi rosszabb a halálnál?
Elveszni az élők között,
ha elvesztettük ki hozzájuk köt.”

Aldor elolvasva a sorokat meg akart a vigasztalni az öreget, meg akarta mondani, hogy neki nincs mit vesztenie, hiszen, senkije sincs, hiszen ha lenne, nem ülne a Vén Cápában. De mire felnézett, az asztal másik oldalán már senki sem ült. Hirtelen zajosnak és idegennek tűnt a kocsma. Felállt és kisétált a friss levegőre, már amennyire ezt a halszagtól terhes levegőt frissnek lehet nevezni. Csak lődörgött az utcán, különösebb ok nélkül, nem nézte merre. Betévedt olyan sikátorokba, hová a legrettegettebb matrózok sem merészkednek egyedül. Keze a zsebében ökölbe szorult. A pirkadat a mólón talált rá, félig álomba révedten ült és nézte a horizontot, a távolban, mintha egy nagy hegy emelkedett volna, egy nagy hegy, üvegből, kissé elhomályosítva a sziluetteket, persze, lehet, hogy csak a sós széltől szemébe gyűlő könnyek homályosították el a látását.
Mielőtt kifutott volna a hajója, vissza tért a Vén Cápába, megkereste az asztalt, és rávéste a saját kérdését:

„Mi van az Üveghegyen túl?”

Lisszabonban szállt át egy másik hajóra, alig fél órája maradt, rohant a macskaköves úton, egyenesen a vén Cápához és reménykedett, hogy talán délelőtt tizenegykor már kinyitnak. szerencséjére Sánta Bob pont akkor seperte tisztára a csehót.
– Lenézést, nekem most, sürgősen… lihegte és kissé félrelökve Bobot az ívóba furakodott. egész a bal hátsó asztalig, lekapkodta róla a székeket és vadul elkezdett valamit az asztallapra vésni.
Sánta Bob az ajtóban állt, és figyelte. Hozzá edződött ő már az ilyen félnótás alakokhoz, meg sem kottyant neki ez a fiatalember, s mikor a fiú távozóban egy köszönömöt rebegett, egy barátságos „viszlát” kíséretében hátba verte. A legény az ütés súlya alatt hirtelen tett két-három hosszabb lépést, de aztán boldogan visszakiáltott:
– Nem hinném! – aztán csak szaladt, szaladt a hajók fel.
Bobon erőt vett a kíváncsiság, elsántikált a hátsó asztalhoz, hátha a suhanc valamelyik számára fontos kérdést válaszolta meg. Ám csalódottan vette tudomásul, hogy sem Csámpás Tom gyilkosának kilétére, sem arra hogy hol lehet sellőt fogni nem derült továbbra sem fény. Megnézte hát a friss bevésést.
Kissé megfakultabban ott állt a kérdés:
„Mi van az Üveghegyen túl?”
Majd egészen friss, vidám, girbegurba betűkkel:
„AZ ÉLET”
Eszébe jutott az a bizonyos vacsora… Tél volt, a kutyák sírtak a szürke fagyban, perlekedtek a gömbölyű arcú holddal, számon kérve rajta az ínség kínzó napjait. Kevés volt az élelem. A falubeliek néha felhoztak egy kis halat, vagy kenyeret, vagy ami épp maradt. Az állam által ígért támogatás, ha valóban elindították, eltévedhetett a nagy hóban. Ott ültek az asztalnál huszonhárman, középen egy kis gyertyacsonk világított. Az anyó megszelte a cipót, mindenkinek egy kis szelet jutott, az apróságok azonnal falni kezdték, s az utolsó tányérjára még nem is került falat, mikor az első kis legény már a morzsákat is eltüntette. Liz akkortájt kilenc éves lehetett. Ő végig nézett az asztalon és nem kezdett el habzsolni, ahogy a többiek, mikor Bruke mama rászólt, hogy egyen már, arcának vonásai újra megkeményedtek, komoly tekintettel felállt és azt mondta:
– Nem kérem, nekem ez nem kell. Alig fél órája vacsoráztam, szolgálóim pekingi kacsát és párolt káposztát tettek asztalomra, desszertként pedig almás lepényt fogyasztottam vanília szósszal.
A kenyerét két részre törte és a legkisebbek tányérjára tette.
– Egyetek… – mondta, majd királynői pompával kivonult a teremből. A gyerekek nem értették, azt hitték teljesen megbolondult. Akkor még ő se nagyon gondolkozott azon el, ezt is csak egy jelentenek tekintette a furcsa dolgai közül, amin nem szabad fennakadni.
Miről is jutott eszébe ez az egész? A koldus, aki mellett az imént elhaladt nézett ugyanolyan könyörgő szemekkel, mint akkoriban a legkisebbek,… megérezte ezt és teljesen új színt nyert benne a történet. Hiába volt az éhség, ami az ő gyomrát is mardosta, mégis visszafordult, egész a sarokig, majd a lepényt kettétörve felét a földön ülő férfinak nyújtotta. Látta, amint az falni, nyelni kezdi az életet jelentő táplálékot. Ebben a pillanatban megértette… Megértette, hogy ki volt Liz és ki volt Elizabeth.

A világító torony köszönt rá először, mint régen látott, jó barátra. Aztán a nagyhasú hold fényénél meglátta a partot. Most először merült fel benne igazán mélyen a kétség. Négy éve már, hogy utószor látta. Megváltozott és ő is megváltozhatott. Talán már nem is ismerne rá. Hosszú haját a tenger vizének sója kócos tincsekbe fogta, tenyere kemény volt, bőre cserzett, arca a fáradtság ráncaitól barázdált, szakállas, ruhája koszos,..
Talán mégsem kellene oda mennie. Talán már őt is elfelejtették, róla meg semmit sem tudnak. Talán férjhez ment. Ez a borzasztó gondolat négy éve először ötlött fel benne. Ha erre járt a herceg és megadatott neki a szerencse, hogy találkozzon vele… oh, boldog az a herceg. Miért is várt volna rá?
Iszonyatosan mardosta a kétely, meg kellett tudnia az igazat. Meg kellett kapnia a választ. Legyen az bármennyire fájdalmas.
Léptei alatt döngött a palló, majd egy pár méter után következő a süppedő homokföveny minden zajt magába zárt. Csak a tenger morajlott a háta mögött. Vállára dobta a tengerész zsákot és felsóhajtott:
„Úgy legyen!”
Ahogy haladt előre a kígyózó kis ösvényen, egyre több emlék szakadt rá. Itt gyűjtöttek kagylót,… ide jártak bukfencezni a domboldalba, és ott, az a sötét árnyék, az a fája, mindig az alatt ült, ha bánatos volt,… ott vagy az ablak párkányán.
Aztán meglátta az árvaház ódon épületét, a kéményből vígan gomolygott a füst. „–Legalább még nem zárták be!” sóhajtotta kissé megkönnyebbülten. Az emelet már csendes sötétségbe burkolódzva várta az álmot. A peronra érve megtorpant, az üvegajtó résnyire nyitva állt, hallotta, hogy odabenn valaki egy régi szomorú dalt dúdol. Belesett az üvegen, látta az öreg hintaszéket, és mellette a gyorsan guruló gombolyagot. Az alak, aki kötött, neki háttal ült, a petróleum lámpa csupán a szék körvonalait rajzolta ki.
Fürge gyereklábak topogtak alá a lépcsőn, csattogós mezítlábas talpacskáinak a zaja sem tudta elnyomni a sírását. „Mama! Liz mama! –hüppögte a csöppség. Liz gyorsan letette a kötést, elébe szaladt és az ölébe kapta. Mi baj, kicsi John?
Már megint – szipogott a kisfiú – azt álmodtam, hogy szörnyek jöttek és meg akartak enni. Szinte remegett a félelemtől. – És most nem merem becsukni a szemem, mert akkor előmásznak az ágy alól.
– így már értem, bólintott Liz nagy komolyan. ez aztán komoly dolog, azt hiszem, mindenképpen szükség lesz a csodatakaróra.
Egy ősrégi holland címeres hajóládához lépett, és kiemelt belőle egy kockás pokrócot. Aldor felismerte, ez volt az takaró, mibe bugyolálva először meglátta a lányt. Liz visszaült a székbe, engedte, hogy John kényelmesen elhelyezkedjen a térdén és betakarta a kisfiút.
– Akkor most mesélsz is? – kérdezte a legényke lényegesen bátrabban, hiszen egy csodatakaróval a vállán nem fél az ember a szörnyektől.
– Miről szeretnél hallani?
– A „Fiúról, aki elment az Üveghegyen túlra, hogy legyőzze a sárkányokat,” azt meséled a legszebben. de most mondd végig, jó, ne csak úgy, ahogy szoktad. Ezt a mesét sosem mondod végig…
Liz bólintott és mesélni kezdett, alig telt el néhány perc, boldogan hortyogott ölében a kisfiú. Ő pedig mintegy saját magának, mondta tovább a történetet. aztán halkan megjegyezte…Még hogy nem mesélem végig, bár csak tudnám, mi lesz a vége…
Fogta az egyre hangosabban horkoló, kockás pokrócba takart csomagot és megindult vele az emeletre, a lány részleg felé… John ugyanis új kisgyerek volt és egyenlőre a fiú szakaszban nem volt szabad ágy.

Mikor visszaért a nappaliba azt látta, hogy szemben a hintaszékével ült valaki. A kalap lassan megemelkedett és a fáradt vonások, borosták között ránézet az a szempár. Liz lelkében egyszerre szirmot bontottak az öröm rózsái.
– Te itt? – szinte elakadt a szava.
– Eljöttem, hogy befejezzem a történeted. Hát, kérdezz!
– Találtál sárkányt? – fogott bele bátortalanul Liz
– A világ tele van sárkányokkal, meg hősökkel, kiegyenlítik egymást, ne aggódj! Néha győz a jó és néha győz a rossz is.
– Na és királylányt? – túl kellett lennie ezen e kérdésen.
– Találtam.
Liz arca egy pillanatra hamuszürkévé vált. „Hát bekövetkezett, amitől annyira tartottam, – gondolta- Találkozott egy lánnyal, aki szép és jó, akivel boldog. Akkor meg minek jött vissza?! Miért kínoz, még most is?
Leroskadt a hintaszékbe, majd felemelte fejét és mosolyogva fennhangon csak ennyit kért:
– Akkor hát mesélj! – Külső szemlélő hihette, pusztán érdeklődik, és régi barátként örül a találkozásnak, de ha valaki ismerte azokat a zöld szemeket, megérezte belőlük azt a tengernyi fájdalmat, ami minden egyes szónál átjárta a szívét.
– Találtam… – ismételte meg Aldor azt a kegyetlen szót, néhány pillanatig tétovázott majd a lány elé térdelt, kérges tenyerei közé fogta Liz kezét, ráemelte tekintetét.
– Rád találtam. Te vagy az egyetlen, akiért az életemet is odaadnám. Megértettem, hogy az Üveghegy bennünk van. Megtöri a fényt, és elferdíti a képet. Olyan sokan próbálnak átjutni rajta, de veszélyes az út, s ha nincs, ami vinne előre, az ember feladja, lezuhan és kedvét szegi. Megfeledkezve arról, hogy valaha mit akart vagy hová indult. Azért utaztam ennyit, hogy magamban előrébb jussak. Nem láthattalak, míg magamat nem ismertem. De most már tudom, hogy Te vagy a válasz minden kérdésemre, hiszen a kérdéseim is árvák nélküled.