Érdekes útra tévedt.

Emberek – felnőttek-gyerekek – ültek végig az út szélén és egy furcsa kirakóssal játszottak.

Elment már néhány férfi és nő mellett, anélkül, hogy valóban észre vette volna őket… de most az út mellett egy kislány sirdogált…előtte egy kisebb kupacban mindenféle térbeli formák hevertek. Szemmel láthatóan épített belőlük valamit, vagyis épített volna, de az egyik alapelem hiányzott.

Leguggolt mellé.

– Szia – szólította meg. – Hát ez?
– Ez itt az életem. – szipogott a kislány. – Szép, színes, tele van gyönyörű részletekkel, de nem tudom összerakni. Hiányzik ez a rombusz forma, látod? Olyan, mintha valaki máshoz keveredett volna, akkor, amikor az elemeket osztották. Volt egy nekem is, ami oda illett és egészen eddig tartott is, de most egyszercsak szétporladt. Látod? –és egy marék csillámot mutatott.
– Mi lesz, ha nem találod meg? – a kérdésben már benne lapult a választól való félelem.
– Nem tudom tovább építeni… egyáltalán nem tudom tovább játszani a játékot. – sóhajtott a kislány. – Azt hiszem, akkor meghalok.

Hallgattak, a kislány szeméből potyogtak a könnyek.

A férfiben szépen csendben cselekvéssé sűrűsödött össze a segíteniakarás. De nem volt konkrét ötlete, a zsebébe túrt, hogy legalább zsebkendőt nyújtson neki és legnagyobb meglepetésére, volt ott valami más is, mintha építőelemek lettek volna… az egyik, amolyan rombusz forma.

A tenyerébe fogta és lassan felé nyújtotta.
– Azt hiszem, ezt neked találtam.

…..

Nekünk csak vér… nekik a jövő.

Gyertek, donornak, segítsetek életeket építeni!