A kisfiú bámészkodva állt a kapu előtt. A címert csodálta, amin egy farkas és egy madár küzdöttek egymással. Volt valami abban a madárban, ami megigézte. Tudta, hogy amit lát, az nem sas, mert sokkal apróbb volt termetre. Izgatottan rángatta meg a nagypapája kabátujját.
– Tata, tata! Mi ez a kép?
– A grófi címer. – válaszolta az öreg.
– És a madár?
– Az egy vércse. – mosolyodott el a nagyapa. – A Nyőgéri család szimbóluma.
– Az a madár… – kezdett bele a gyerek – bátor.
– Az bizony… Elmesélem a történetét.
Sok-sok évvel ezelőtt történt, mikor még a mostani gróf ükapja élt ebben a kastélyban a családjával: a feleségével és két gyönyörű gyerekükkel: Arnolddal és Aminiellel.
A gróf hetente többször járt vadászni, vonzotta az erdő. Néha hajtókkal indult neki, de többnyire csak magában. Ilyenkor vágtatott át az erdőn, élvezte az iramot, azt ahogy a kidőlt törzsek felett ugrathatott, ahogy versenyre kelt egy-egy szarvascsordával. A kastélyban azonban nem voltak trófeák, a gróf ugyanis úgy vadászott, hogy alig ejtett vadat. Csak akkor ölt, ha kellett.
Egy ilyen vadászat alkalmával éles vijjogásra lett figyelmes, látta, amint a rét felett körözve egy hatalmas sas rátámad egy másik madárra: kergeti, űzi. Figyelte, ahogy a kisebb madár irányt vált, cikázik, menekül, de újra és újra eléri a másik. Hallotta az éles rikoltásokat. Az egyik ilyen ütközés után a kisebb madár zuhanni kezdett. Látszott, hogy nem tartja már meg a jobb szárnya, hogy alig képes irányítani a testét. A gróf elindult, szaladva a rét felé, hogy hamarabb érjen ő oda, mint a sas.
Nézte a földön a kis testet. Lehajolt hozzá… egy vércse volt. Megtépázva, törött szárnnyal. Óvatosan a kezébe vette és hazáig sétált vele. Otthon a gyerekei rajongva állták körül, a kislánya, aki 4 éves volt, a babaházba akarta költöztetni. Lassan értette csak meg, hogy ez egy madár, ami fán él, fészekben és nem lenne számára kényelmes egy pihe-puha, rózsaszín ágy. A fia, aki már húsz körül járt, a kastélyhoz közeli tölgyfára mászott fel, és lehozott onnan egy régi varjú fészket, azt bélelték ki és abba fektették a madarat. A gróf óvatosan sínbe tette a szárnyát, a kertből pedig legyeket, bogarakat gyűjtöttek neki a gyerekek.
Naponta gondozták. Aminiel képes volt órákon át ülni a fészek mellett és altatókat énekelni a madárnak. Arnold pedig állhatatosan szállította az élelmet. A gróf büszke volt a gyerekeire, arra, ahogy megbecsülik az életet. A madár a telet a házban töltötte, mikor már összeforrt a szárnya, a bálteremben kapott helyet, a személyzet nem kis bosszúságára, hiszen ez volt a legnagyobb szoba, ahol így szinte napi rendszerességgel kellett takarítani a tollakat és az ürüléket. A komornyik számtalanszor kérte az urat, hogy használjon inkább egy nagyobb kalitkát, de a gróf hajthatatlan volt:
– Ez a madár vendég és nem rab a házamban.
Aztán lassan kitavaszodott és eljött az a reggel is, mikor szabadjára engedték. Arnold visszavitte a fészket a közeli tölgyre. A gróf és Aminiel pedig elkísérték a madarat, aki békésen ült a gróf jobbján.
– Másnak sólyma van… – nevetett a gróf. – Nekünk vércsénk.
Telt-múlt az idő és a vércse megtartotta a fészket. Idővel párt talált magának, és esténként lehetett hallani a fiókák csipogását a fán.
Két évvel később aztán, egy őszi délutánon, mikor Aminiel a réten játszott, észrevett valamit a fűben:
– Jé, ez egy mókus! – örült meg neki és futni kezdett utána.
A kis rágcsáló ijedten cikázva tűnt volna el az erdőben, de a kislány fürge volt és követte. Ahogy szaladt, egyre mélyebbre futott be. Miközben folyamatosan szólongatta a kis állatot:
– Mókus, mókus, gyere ide!
Akkoriban történt, hogy a Kárpátokból farkasok jöttek át. Úgy járta a hír, hogy egy a birtok felé is elvetődött egy és mikor a juhászok jelentették, hogy valami tizedeli a nyájat, a gróf ismét vadászatot szervezett. Most már Arnold is vele tartott. Egész nap keresték a vadat, de hiába. Hazafelé mentek már, át az erdőn, mikor ismerős sikoltást hallottak. Vágtára fogták a lovakat és a hang felé hajtottak.
Aminiel sikoltott, mert ott, ahol a mókus utoljára eltűnt, rezdült a bokor, de valami más lépett belőle elő. Egy hatalmas, szürke farkas. A kislányt szinte megbabonázta a félelem… Mozdult volna, de nem tudott. Az, ahogy a farkas rá nézett megmerevítette a tagjait. Az állat éhes volt. A bundája csapzott, tele sárral, bogánccsal, messziről jött, sokat futhatott…
Aminiel csak állt, a farkas egyre közelebb lépett hozzá, nem volt hová sietnie, ez a zsákmány már mindenképpen az övé volt.
És ekkor, hirtelen lecsapott valami, egy villanás volt a farkas fejénél, egy madár zuhant oda, támadva az állat szemét. Aztán lecsapott újra. A farkas dühösen kapott utána. Most már morgott és vicsorított, a jobb szeme alól szivárogni kezdett a vér.
A madár cikázott a fák között, látszott, hogy idegen neki ez a sűrű erdő, hiszen mezőkhöz szokott, de már fordult is és támadott újra, éles vijjogása messzire hangzott. A farkas figyelt, most már várta. Aminiel tudta, ahogy ugrásra készül.
Érezte, hogy a madár most érte küzd, és látta, hogy nincs esélye, hiszen a farkas hatalmas és dühös.
Ebben a pillanatban bukkant ki a gróf a sűrűből, látta, amint a vércse lecsapott. A farkas felüvöltött újra, és fél szemére vak volt, mikor a mancsával eltalálta. Egyetlen suhintásától az avarba zuhant a madár.  Aminiel zokogva térdre rogyott, lövések dördültek, emberek szaladtak oda, a gróf karjaiba kapta a kislányát, Arnold pedig óvatosan felemelte a földről a madarat.
Ekkor változtattata meg a gróf a címert. Emléket emelve ennek a rendkívüli, szeretetből fakadó bátorságnak.
– És a madár? – kérdezte a kisfiú. – Túlélte?
–  A legenda szerint túl. – mosolyodott el az öreg.