Csak ült naphosszat az öblös trónszékben. Egy karnyújtásnyira volt tőle a csengő. Nyolc és fél lépésre jobb felől a szekrény, régen használta, már arra sem emlékezett pontosan, hogyan kell kinyitni. Közvetlenül a szekrény mellett egy ágy és a polc. Balra egy asztal négynél, majd kilencnél az ajtó. Kicsi szoba volt, ragaszkodott hozzá. A falakon körben drapéria, néhány kép: A habokból kilépő Vénusz, a Kentaurok harca… egy művész életének legszebb alkotásai. De nem látta őket. Se ő, se más. A szobát áthatolhatatlan sötétség uralta. A karosszék mögött tizenegy lépéssel volt az ablak… bedeszkázva, előtte nehéz, fekete bársonyfüggöny.

A szolgák suttogva, lábujjhegyen jártak az ablaka előtt. Féktelen haragjától rettegtek még a folyosók márványszobrai is. Ő csak ült, egyedül a gondolataival. A világ nagy kérdéseit sorra feszítette keresztre, kínozta meg. Egy utolsó parti sakkra hívta a halált. Szívében nem lakott félelem.
Néha sírt. Hangosan és keservesen, mint egy gyerek… lelkéből felszakadt a fájdalom. Az elkeseredettség kínjának hangja rázta ilyenkor a falakat.
De többnyire csak ült, csöndben, üresen és magányosan.
A folyosón végigkopogó lépésekből tudta, ki jár arra. A lassú komótos csoszogás a dadáé volt; a fürge trappolás a szolgák cipőjétől való; a kimért, méltóságteljes léptek az öreg tanácsoshoz tartoztak, aki, mióta ő így szobába zártan él, intézte az ország ügyeit. Ismerte az ajtók nyikorgását… még csak a lépcsőfordulónál járt az inas, de ő már hallotta: az ebéd közeledik, … még be sem nyitott ajtaján a szolga, de ő már kiabált is ki:
– Ma nem akarok vadast enni, sem őzpecsenyét! Hozz inkább néhány almát és kenyeret!
A léptek pedig sietve fordultak vissza, csörögve az arany étkészlettel.
Egy délután furcsa ütemű lépések zaja verte fel. „ta-taram-ta-taram-ta-taram…”
– Bizonyára valami új alak, akit kisegítő személyzetnek vettek fel,… – futott át az agyán. Vette a levegőt, hogy kikiabáljon: „Csendet!” – hisz szigorú parancsba adta, hogy ne merjék háborgatni, de megakadt a hangja. Az a valaki most járhatott az ajtaja előtt, és tisztán hallhatóan dúdolt valamit. Ez az édes dallam forrasztotta torkára a veszekedést. S bár magának sem vallotta be, sajnálta, amikor a dal távolodva a némaságba veszett.
– Ezer szerencséje, hogy szép hangja van… – morfondírozott magában – különben holnap nézhetne más munka után. Majd csak felvilágosítják, hogy ez a folyosó „az a folyosó”, és hogy a vár rendje szerint az épületnek ezen a szárnyában tilos zajongani.
De az alak, – mert talán mégis elfelejtették figyelmeztetni, vagy egyszerűen rossz helyismerete miatt – nem tudta, hogy éppen merre jár,… és a nap folyamán még többször áthaladt arra, a maga bolondos módján. A férfi pedig előbb-utóbb azon kapta magát, hogy várja. Próbálja kitalálni, hol lehet éppen, és mikor veti a sors ismét ő felé. „Hiszen most jár a harmadik szobornál, a másodiknál, az elsőnél, most ér az ajtóhoz… és lassan távolodik, leszalad a lépcsőn, kinyitja a nagy kaput, ami az udvarra visz, és a nevetése máris a kert rózsabokrát fonja körbe… ez a nevetés… ellenállhatatlanul vonzotta. Felállt a székből, megfogta annak támláját, és óvatosan lépkedni kezdett.
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, – karját előre nyújtotta – Nahát, ilyen messze volna, úgy emlékezett…
Még három lépés, ujjai a bársonyt érintették. Félrehúzta reflexszerűen, és érezte, ahogy egy apró területen meleg önti el az arcát. A nap… futott át az agyán, felemelte a tenyerét, hogy belefogja. Összezárta a markát, de a sugár kiszökött, és most az öklén játszott. Újra meg újra megpróbálta, mint gyermekkorában…
Kint ismét felcsendült a nevetés, és ő akaratlanul is elmosolyodott.
Ekkor váratlanul nyílt az ajtó, ez felrezzentette merengéséből. Gyorsan összerántotta a függönyt, majd a belépőre mordult:
– Nem megmondtam, hogy kopogás nélkül senki, de senki nem léphet be a szobámba?!
– De uram, én zörgettem… kétszer is, ám nem jött felelet, megijedtem, hátha valami baj érte, ezért bátorkodtam…
– Bánnád is te, ha valami bajom esne! Senkinek a világon nem számítok! Mindenki örülne, ha végre megszabadulhatnátok tőlem…
– Esedezem uram…
– Elég legyen, hagyj magamra!
– De végre jelentenem kell, hogy Wenaden tartomány kormányzója kíséretével tegnap délután megérkezett, és…
– Nem hallottad, mit mondtam?! – kiáltott a király – Takarodj!!!
A szolga ijedten hátrált ki a szobából, nagy igyekezetében majdnem felborítva az asztalt. Az uralkodó újra magába roskadt. Haragudott, amiért elragadtatta magát, az a nevetés…. illúzió. Egy ábránd, ami után kezével hiába kap. Ő vak. A lány bizonyára fiatal, üde, boldog,… mi köze is lehetne a bánat vak katonájához? Hiszen ő gyűlöli mindazokat, akik boldogok. Akiknek nem jutott a feketeség kínjából, amitől ő már soha sem szabadulhat. Régen… régen mennyire más volt, még ő is hitt a Sors kegyében, igen, amikor még Gvendolin hercegnőt a jegyesének mondhatta… mindenki irigykedve tekintett rájuk. Oh, Gvendolin, milyen gyönyörű volt… gesztenyebarna hajkoszorújában sziporkázó ékkövekkel, alabástrom arcán a hold tiszta fénye ragyogott, lépéseiben ott rejtőzött a kacérság karöltve a kimértséggel. Olyan volt, mint egy festmény… Csodálnivaló, hogyan is hihette, hogy igent mondd neki?! De hát boldogok voltak!… És ha akkor nem történik az a baleset… még mindig látna, nem kéne egy ilyen nyomorult szobában kuporognia,… a trónteremben ülne, oldalán hitvesével… bált rendezne, fényeset, csillogót…
– De hát miért?! Miért pont én? – kérdezte elkeseredetten. Ujjaival hajába túrt, és homlokán mély barázdát szántottak a ráncok.
– MIÉRT?!!! – járta be a kétségbeesett kiáltás az udvart. A megriadt galambok szétrebbentek a kövezetről, egy pillanatra dermedt csend ült a tájra, s mindenki lelke mélyéről hallotta visszhangzani a fájdalmas kérdést. A lány elengedte a rózsaszálat, melynek szirmain épp a rendezetlen harmóniát csodálta, és felnézett a bedeszkázott ablakra. A dada is megállt a kapuban, visszafordult, öreg szívét töviskoszorúként ölelte át a király szomorúsága. Meglátta a lány szemében a kimondatlan kérdést.
– Időnként nagyon szenved. De ismerte volna csak öt évvel ezelőtt a kisasszony. Olyan vidám volt, valahányszor találkozott velem, táncra kért a folyosón. Óvtam én mindentől, szívem szerint sosem engedtem volna a várárkon túlra… de a kalandvágy mindig magával sodorta. „Sose félj, hazajövök!” – ígérte, és búcsúzásként megölelt. Mennyit, de mennyit olvasott, csacskaságokban hitt… mindenképp be akarta bizonyítani, hogy a föld gömbölyű, s ha belefáradtam hallgatni a sületlenségeit, hát kiállt ehhez a rózsabokorhoz és ennek magyarázott. De már gyereknek is komisz volt, alig bírtuk a szakácsnéval kihessegetni a konyhából; hát még mikor – a királyi fogadónapon – a trónszék alá bújt, és végighallgatva a panaszkodók sorát megdorgálta az apját, amiért az rossz uralkodó, hiszen annyi ember járult ügyesbajos dolgaival a legfőbb hatalom elé, amennyit nem tudott számon tartani… „tizentucatsok” – mondta, és megcsóválta a fejét. A király meg annyira nevetett, hogy félrecsúszott a koronája. Na de az úrfit sem kellett félteni, karba fonta a kezét, az apja szemébe nézett, és közölte:
– Ez komoly dolog…
Aznap minden panaszos megkapta, amiért folyamodott. Nagy jókedvében egész birtokokat adományozott az úr.
Aztán megnőtt, belehabarodott Gvendolin hercegnőbe, megkérte a kezét. A „hölgy”, ahogy mindig nevezte, beleegyezni látszott… szívtelen, számító teremtés volt… csak a pénz, dicsőség, pompa érdekelte. Szegény uram épp kocsisnak öltözve érte indult, mikoron a szurdoknál, – az északi úton – szembejött az a megvadult szekér… hiába próbált kitérni, felborult, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy azt hittük belehal. Három nappalon és éjszakán át térdeltem az ágya mellett, míg végre magához tért… és ez volt az első kérdése: – „MIÉRT?” –
Nem látott. Az orvosok semmi jót nem ígértek, sőt azt is csoda számba vették, hogy életben maradt. Gvendolin elhagyta… mi szüksége is lett volna egy nyomorékra? Nem fért meg a nagyravágyó álmaival. Azóta… öt éve, csak ül ott. Alig szól valakihez, s ha szól is, jobbára veszekszik. Korom sötét veszi körül, azt akarja, vakuljon meg, és érezze át a keserveit, aki bemerészkedik a szobába. Eldobott magától mindent, eltaszított mindenkit. A halált várja.

Most először ment tánclépés nélkül a folyosón. Ahogy közeledett, egyre ellenállhatatlanabb vágyat érzett, hogy benyisson. Hangfoszlányok szűrődtek ki:
– Nem megmondtam, hogy óvatosan? Azok a könyvek felbecsülhetetlen értékűek!
– De uram, itt sötét van…
– Nekem mondod?! Tudod te egyáltalán mi az, hogy sötét? Ami a szobát uralja derűs reggel ahhoz képest, ami bennem lakik.
– Én így nem látok semmit, ne haragudjon, csak egy véletlen mozdulat volt…
– Eriggy innen te lány, még szépen mondom. Fölösleges takarítani, ugyan ki nézi? Eriggy… Ide már csak egyetlen vendéget várok… – szólt lemondóan.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy riadt szobalány hátrált ki rajta, arcán elmázol könnyek nyomával.
Ösztönösen cselekedett. A kilincs után nyúlt, és belépett a szobába. A férfi meghallotta a szoknya suhogását, és ráförmedt a betolakodóra:
– Nem meg mondtam, hogy hagyj magamra?!
De mivel az alak, aki a sötétbe burkolódzva alig hét méterre állt tőle nem mozdult, tovább beszélt:
– Ejnye no, megdermedtél a félelemtől? Nem akartam ennyire rád ijeszteni…
Újra csönd.
A lány csak állt, lehunyt szemmel, érezte a szobát átitató bánatot, érezte a széken ülő férfit, érezte a lélegzetvételét, a szívdobbanását, a gondolatait, azzal a bizonyossággal, amivel csak hozzánk nagyon közeli embert érzünk, érezte, ahogy a király lecsukja a szemét… és meglátja őt.
Elindult a trón felé, kilenc lépést. Megállt. Közvetlenül mellette. Lassan felemelte a kezét és az uralkodó homlokára tette. Érintése nyomán kisimultak a ráncok, és a király lelkét boldogság töltötte el… tovaűzve a bánat, a gyász keserű elegyét.
– Nem vagy szolgáló, sem a tanácsos, sem a dada, sem senki, akit a palotában ismerek… Válaszolj,… ki vagy hát?
A lány elmosolyodott, kezét a férfi kezébe fonta, arcát arcához simította, és halkan ezt suttogta:
– Az Élet.