A parton két gyerek futott végig, hangos kiáltások közepette. Versenyeztek. A cél egy medve alakú szikla volt, mely mélyen benyúlt a víz fölé. Fej-fej mellett haladtak, idegen szemlélő bizonnyal meglepődött volna ezen a döntetlen helyzeten, hiszen egyikük lényegesen erősebb testalkatú volt. A fiút barnára festette a nap, homlokát a falu halászainak jellegzetes pántja övezte, fekete hajában pedig, mint apró kristályok csillantak meg a homokszemek. Játszópajtása viszont egy törékeny kislány volt, szőke, mint az aratás előtti kalászok, arcára rózsapírt lehelt a tengeri levegő, lába alig érintette a talajt, hisz a szél ölébe kapta, és repült vele.

Elértek a szikláig, … lerogytak alá. Zihálva nevettek:
– Most nyertem! Volden, mondd, hogy most nyertem… !- kérlelte szívhezszólóan a kislány.
– Rendben Pöttöm, nyertél.
– Jaj, ne hívj Pöttömnek. Tudod, hogy nem szeretem.
– Csak akkor nyertél, ha Pöttömnek hívhatlak.
– Különben?
– Különben döntetlen.
– Zsaroló. – szólt a lány durcásan, és elfordult.
– Ugyan, ez tisztességes üzleti ajánlat. Ne zsörtölődj!
– Tessék, te örülnél, ha Borzasnak szólítanálak?
Volden lenézett az árnyékára, és látta, hogy az elnevezés igazán találó lenne, hiszen haja rakoncátlanul összekócolódott. Megpróbálta lesimítani, de rá kellett ébrednie: ez reménytelen próbálkozás. S hogy tehetetlenségét ne kelljen beismernie, új ötlettől vezérelve felkiáltott:
– Ússzunk! – majd elkezdett szaladni a fodrozódó habok felé.
A nap elérte a horizontot, és bíbor színűvé avatta a tengert, mint meleg bársony ölelte őket körül a víz. Volden színes kagylókat hozott fel, nagyobbakat és szebbeket, mint amiket a parton lehet találni. A lány lábai elé szórta őket, aki képet formált belőlük.
– Itt van a falu, itt laksz te, és itt az erdő, itt lakom én. – magyarázta, az ábra egyes részeire mutatva.
– Ühüm. – bólintott a fiú, – bár még mindig nem értem, miért nem költöztök ti is be, kaphatnátok valami csendes viskót a falu szélén, segítenék építeni…- és elkezdte az erdei házat jelképező kagylókat átpakolni a többi mellé.
– Nem lehet! – ragadta meg hirtelen kezét a lány, és ijedten helyezte vissza az elmozdított részeket. – Anyám nem engedi. Ha csak megemlítem, hogy bent jártam, már szidni kezd. Nem az én társaságom, mondja mindig. Szerinte gyűlölnek minket, mert mások vagyunk. Ilyenkor félek tőle, sötét lesz az arca, kiülnek rá az átélt borzalmak és a bosszú. De ezekről nem beszél, csak érzem.
– Szüleim elkomorodtak a múltkoriban, mikor kérdeztem felőletek. Azt beszélik, gonosz hatalmakkal állt össze, meggyűlölte a tengert, a falut, az embereket, mikor apád hajója odaveszett. Szövetkezett a Sátánnal, hogy bosszút állhasson. Nem is fogtak három évig egyebet apró halaknál, már mindenki éhezett, megbetegedett, jó néhányan elvándoroltak. És hiába próbálták jobb belátásra bírni anyádat. „Életért – életet”- mondta egyre. Száműzték… azóta lakja az erdőt. Te már nem emlékezhetsz erre, hiszen alig múltál két éves, mikor mindez történt, és van még valami…
– Mi? Mi van még? Miért hallgattál el?
-Azt mondják, most adós lett, adósa az ördögnek, amiért az teljesítette kérését. Valamikor mindenkinek meg kell fizetnie… féltelek. Hiszen, reszketsz. Menjünk vissza, nehogy megfázz nekem!
– Jól van.
– Holnap is kijössz?
– Ha hívsz.
Elindultak hazafelé. A tenger lomha habjai pedig elmosták a nyomokat.

Odakint hatalmasat dörrent az ég. Összerezzent és felébredt. Egy halk sikoly hagyta el az ajkát. Nem volt egyedül. Már évek óta nem találkozott senkivel. De most itt ült valaki, a tűz másik oldalán, az arcát beárnyékolta az egyik szikla, de az tisztán látszott, hogy őt nézi.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, sem felébreszteni. – kezdte a fiú. – De a tengeren rettenetes vihar tombol, nem tudtam hazavitorlázni. Ha nem látom meg tüzed fényét, bizonnyal meghalok, elemésztették volna hajómat a zátonyok.
– Meghalsz így is. – emelte rá szomorú szemét a lány. Ugye, nem tudod, hol jársz?
– Nem. A szél olyan vadul, és változóan fújt, hogy elvesztettem az irányt, a csillagokat pedig takarják a felhők.
– Hallottál már a Pokol szírjéről?
– Valami keveset. De ne beszélj ilyen borzalmakról. Engem az Ég hozott ide, Téged kellett, hogy megtaláljalak. Csak ültem itt, hosszú perceken át néztelek álmodban. Próbáltam levenni rólad a szemem, de valami hozzád láncolt. Hiszek az elrendelésben. Rád vártam mióta élek.
– Hallgass, te őrült! Megölöd magad.
– Azzal, hogy szeretlek?
– A Pokol szirtjénél minden hajós életét veszti egy dal miatt, mit egy lány énekel, kint a hegyfokon.
– Csak babona, a szél tréfálja meg őket. De te valóság vagy. A legszebb, kit eddig láttam. Engedd, hogy veled maradjak.
– Hát nem érted?! Ez az a sziget. Nem szerethetsz, mert én vagyok a Végzet. Átok ül rajtam.
A fiú közelebb húzódott, és megfogta a kezét.
– Egyáltalán nem nézel ki gonosznak, én bármit vállalok érted.
A tűz most megvilágította az arcát. A lány hófehérré vált, és csak nézte.
– Ennyire nem nyújthatok szörnyű látványt, mitől ijedtél meg?… legfeljebb borzas vagyok.
– Csak egyet – kezdett el lassan beszélni a lány- csak egyetlen egyet kértem a Sorstól, hogy Te kerüld el ezt a szirtet.
– Ismersz engem?
– Jobb, ha nem tudod. Mihamarabb el kell menned innen!
– Hogyan? De hisz ismersz, akkor nincs semmi baj, tudod, komolyan beszélek, és tiszták a szándékaim. Engedj magadhoz, s bármitől rettegsz is, én megvédelek.
– Átkom, hogy aki velem találkozik, elveszti önmagát, és lelke által lesz az ördög egyre hatalmasabb.
– Mosolyogj, azért még senkit nem vittek az alvilágba.
– Hát nem érted?! Nincs ír, nincs menekvés. Eddig mindenki meghalt, aki hozzám indult, hajójuk pozdorjává tört a szirten.
– De én itt vagyok. Szeretlek. Ajkad egyetlen…
– Csitt. Kérlek, ne tovább! Felejts el, vagy balsorsod beteljesül!
– Nincs élet, ha tudom, hogy te máshol jársz, és én ott nem vagyok. Csak egy …
– Ki ne mondd!
– Miért tagadod meg? Nem bánom az ördögöt, lelkemet érted zálogba tenném.
– Pont ezért. Ne nekem áldozd. Ilyen kincsre nem vagyok méltó. Odakint hajnalodik, elcsitult a vihar, kérve kérlek: hagyj el!
– Most. De megkereslek. Bárhová mész, rád találok.
– Nem érted? Az egyet jelent a haláloddal.
– Nélküled úgysem vagyok. Számomra csak te létezel.
– Ez a hely átka. Menned kell. Egyre fullasztóbbá válik nyakadon a kaszás szorítása. Menj, még megmenekülhetsz. Még meg tudlak menteni. Indulj! Nem hallod?- s potyogni kezdtek a könnyei – Az életed többet ér, mint bármi a szigeten. Neked nem szabad itt veszned. Könyörgök, menj el!
Húzta maga után a fiút, le a partra, ahol a vitorlás ringatózott.
– Visszajövök. Ígérd a csókot, különben sosem szállok be.
– Ha újra rám találsz, megkapod. – szólt a lány, de hangjába belecsendült a jövő gyásza. – Cserébe ígérd, hogy élni fogsz!Hogy vigyázol magadra! Esküdj!
A fiú a homlokához, a szájához és a mellkasához érintette az öklét.
– Úgy legyen.
A vitorlás kifutott az öbölből. A lány csak állt. Érezte, ahogy újra erőt vesz rajta az átok. Énekelnie kell. Tudta, ha csak egy hang is elhagyja a torkát, a fiú visszatér, és meghal. A nyelvébe harapott, és futni kezdett, a part menti szikla felé. Átvágott a bokrokon, tövisek tépték gyenge bőrét, de nem érezte. Könnyein át alig látta, hová lép, csak tudta, följebb, egyre följebb. A dal fojtogatta. Kiért a szirt csúcsára.
Látta a hajót a zátonyok között vergődni. Tudta, csak egyetlen esélye maradt a fiúnak, ha… Nem volt ideje a gondolatnak. Lehunyta szemét, széttárta karját és előrelépett…
Volden visszanézett, mert megérezte ezt a néma búcsút. A fehér ruhába belekapott a szél. Elfordította fejét. A fájdalom ezernyi tőre járta át. Hirtelen valami eltört.
A vágyat, mi a szigethez láncolta, felváltotta egy régi emlék. A kislányról, akivel kagylókat gyűjtött a parton, aki pöttöm volt, de szívében hordta az egész világot. A sok játék… Aztán egy napon hiába ült ki arcát idézve a partra, hiába hívta ezzel a titkos jellel. Többet nem jött a lány. A faluban azt mesélték, hogy az anyja boszorkány volt, az ördög adósa, s gyermekével fizet a gonosz hatalomért…