A kincs

Amikor elcsendesült a ház, fogta a paplanját és leosont a lépcsőn. A paplan a mindenféle szörnyek ellen kellett, akik ilyenkor, késő éjjel, a sötétben lapulnak. A lépcsőházban nem merte felgyújtani a villanyt, nem akarta, hogy a szülei, vagy a nagypapája felébredjenek. A nappaliba érve becsukta maga mögött az ajtót, megkereste az állólámpát, és mikor a fény betöltötte a szobát, megkönnyebbülten levetette a takarót.
Az almáriuhoz tolta az egyik széket, és a váza mögül megszerzett kulccsal óvatosan kinyitotta azt. Lassú mozdulatokkal elkezdte lepakolni a bábokat. Először az aranyszínűeket, akiket a Nap harcosainak hívott, majd az ezüstbe öltözött családot, akik a Hold hírnökei voltak. Minden mozdulatára nagyon ügyelt, hiszen tudta, hogy ezeket a figurákat neki még csak csodálnia sem volna szabad. Megszidták, valahányszor orrát az üvegnek támasztva nézegette a polcon sorakozó tárgyakat. Volt ott mindenféle csoda, finoman megmunkált ezüst gyertyatartó, cirádás süteményes tál, ékkövekkel kirakott szalvéta gyűrű, ám mindezek eltörpültek egy gyerek szemében a doboz mellett, amin kétszer tizenhat bábu sorakozott, szabályos rendben. A doboz fából készült, fehér gyöngyök díszítették, az oldalán színes vitorlájú hajók úsztak, valahol a képzelet tengerén.
Mivel a doboz maga túl nehéz volt a gyermekkarnak, azt meg sem próbálta levenni. A figurákat inkább a szőnyeg mintáira helyezte el. Kinevezte a nagy bordó virágot Felvidéknek, (ide kvartélyozta be az arany harcosokat), az alig fél méterrel arrébb nyíló kéket pedig Alvidéknek, utóbbiban kapott elszállásolást a Hold család. Középre került az Üvegpohár-hegy, annak egyik oldalára a szobanövény néhány levele, mint áthatolhatatlan rengeteg.

Aztán megindult a támadás, az arany felderítők hason csúszva – bár alabárdjuk kicsit akadályozta őket – közelítették meg az ellenséges vonalakat. Mögöttük szorosan felzárkózva érkezett a két ostoros vitéz, illetve mellettük paripáik. (Kezdetben kicsit zavarta, hogy a lovakra sehogysem tudta ráültetni, a szerinte arra termett huszárokat, de aztán azt játszotta, hogy azok épp az imént szálltak le róluk, és most kantárszáron vezetik őket.) A királyi pár természetesen az őrtornyok által szegélyezett várban lakott, melyet alkalmanként gyufásdoboz vagy éppen ceruzahalom jelölt.
A csata hossza minden alkalommal az álmosságától függött, néha az ezüst színűek elfogtak egy-egy felderítőt, akiket később ki kellett szabadítani. Néha a király maga vezette az ostromot. Volt, hogy árulót találtak maguk között, akit aztán a szobanövényrengetegbe száműztek. A végén azonban mindig elfoglalták a Hold harcosok birodalmát, de a Napkirály, kegyelmes uralkodó lévén megkegyelmezett a várnépnek, s egész pereputtyuknak.
A játék végeztével, féltő gonddal helyezte vissza a figurákat a táblára. Néha ugyan ló és lovasa helyet cseréltek, illetve a király rossz oldalára kapta legyezővel pipiskedő hitvesét, de ezek az apróságok, avatatlan szemlélőnek egyik napról a másikra nem tűntek fel.

Valószínűleg sosem derült volna ki a turpiság, ha nagyapa egyik este nem eszik túl sok sósat, és nem szomjazik meg az éjszaka kellős közepén. Az öreg épp a konyhába csoszogott, mikor figyelmes lett arra, hogy a nappali ajtaja melletti résen fény szüremlik ki. – „Betörő” – villant át az agyán, és ereiben megdermedt a vér, hiszen az ottani almáriumban tartotta majd valamennyi fontos értéktárgyát, melyekbe az évek folyamán vagyonát fektette. Lassan erőt gyűjtött, az ajtóhoz csoszogott, és bekukucskált annak kulcslyukán, hogy tetten érje az elkövetőt, vagy legalábbis lássa annak arcát, mielőtt riasztja a rendőrséget. A szűk lyukon keresztül azt vette észre, hogy az üvegajtó nyitva van, és a polcról hiányoznak a sakk bábui. A gyertyatartó és a többi ezüsttárgy háborítatlanul a helyén állt. A szobában nem látott senkit, az ablakok zárva voltak. Épp indult volna a telefon felé, mikor unokája hangjára lett figyelmes.
„Hold katonák, egyes sorban előre… indulj!” – kommandírozott a kisfiú. Az öreg kezét a kilincsre tette és lassan megnyitotta az ajtót. Az így keletkezett résen át újra belesett. A gyermek a földön hasalt, maga alá gyűrve a takaróját. Egyik kezével támaszkodott, másikkal pedig a gyalogságot igazgatta a szőnyeg csomói közt.
Nézte, ahogy az arannyal futtatott figurák elhasalnak a fűben, ahogy tűzzománc palástjukon megcsillan a láma fénye, hallgatta a gyermek izgalomtól elfojtott hangját: „most rajtad a sor, mutasd meg nekik” – súgta az egyik futónak és útjára bocsátotta azt… haragudni akart, de hogy haragudhatott volna, mikor könnybelábadt szemmel is látta, hogy az arany király, akit ő konok, mogorva arcú bábunak ismert, a harc végeztével győzelem ittasan elmosolyodott?
Halkan visszacsukta az ajtót, és másnap délután unokája ámuló tekintetétől kísérten, – mintha csak le akarná törölni a sakktáblát, – elővette a bábukat. A kisfiú csillogó szemekkel nézte, ahogy a tábla is az asztalra kerül. Illedelmesen, mintegy három méternyi távolságban megállt a szőnyeg szélénél. Pont elégszer hallotta már, hogy mindaz, amit az üveges szekrény rejt: „Nem gyereknek való! Ez nem játék!” Nézte, amint az öreg, ráncos kezek, lassan óvatosan, szabályos rendeben felsorakoztatják a katonákat. Miután nagyapja valamennyi bábut felhelyezte a táblára, a Hold harcosokat maga felé fordítva leült a székre, és megkérdezte:
-„Volna kedved vezetni a Napkirály katonáit?” – mikor látta a gyermek szemében a kételkedést, kicsit pontosította a kérdést:
– „Volna kedved megmérkőzni egy ilyen öreg tábornokkal?”
A kisfiú hitetlenkedve a székre térdelt, így arca pont egy magasságba került nagyapjáéval. Az öregre nézett, és nagy komolyan azt mondta: „Igenis, tábornok úr.”
Ettől a naptól kezdve, valamennyi délután elővették a táblát, annak valamennyi figuráját, felállították őket, és játszottak, hol a sakk, hol a mese szabályai szerint.

Az öreg nézte unokája kipirult arcát, az örömöt a szemében, és érezte, amint érintésük nyomán a sakk, mely eddig értéket őrzött, kinccsé nemesül.