Virágbirodalom uralkodója – IV. Florentinus – a kertjében sétált, a Királyi Főkertben egészen pontosan, ugyanis ebben a királyságban számtalan kert volt. Minden alattvalónak volt legalább három: egy konyhakert, egy virágoskert és egy pihenőkert. A pihenőkert különlegessége az volt, hogy azt mindenki valaki másnak művelte meg és a saját pihenőkertjébe tényleg csak láblógatni, meg gondolkodni járt ki. A királynak váranként jutott 1-2 tucat a kertekből, itt voltak évszakokra vagy egyes virágcsoportokra hangolt parkok is. Mindenesetre IV. Florentinus a Királyi Főkertet szerette a legjobban. Ide ültettete el a különlegességeket, amiket messziföldről szerzett be. A kert egyes részein a klímáért a fővarázsló felelt, a virágokért pedig egy seregnyi kertész.
IV. Florentinus tehát a kertben sétált, mikor a jövevényt bejelentették.
– Felséges királyom – Mirell, vagyok a kertész, szolgálatodra.
– Ne szerénykedj, Mirell. Jóval több vagy annál. Híred megelőzött téged. – mosolyodott el a király. – De gyere, megmutatom, miért is üzentem érted. – S ezzel a férfit a kert közepén álló hatalmas üvegbúrához vezette. A kertész közelebb lépett, aztán lassan körbesétált, le sem véve a szemét a virágról, amit látott.
– Gyönyörű, ugye? – lelkesedett a király, mint holmi kisgyerek. Északról hozattam pont öt éve 10 hajónyi levelndulamézért adták csak… és a hajókat is megtartották. Ha nem erről a virágról lenne szó, komolyan mondom nem fizettem volna. De hát így… Megérted, ugye?
Mirell bólintott, de továbbra sem nézett a királyra.
– Ez a birodalom ékessége. – büszkélkedett tovább a király. – Különleges jégből van, nyári melegben sem olvadóból. Persze, most biztos, ami biztos -10 fokon tartjuk, ezért a búra.
– De miért hívattál? – kérdezte a kertész.
– Mert szeretném, ha nem csak bimbózna, hanem nyílna is.
– Törődsz vele? – kérdezte Mirell.
– Csodálom – sóhajtott a király.
– Szeretni kéne – mondta a kertész – és bontsátok le ezt a rémes üvegfalat.

Így esett, hogy Mirell a király szolgálatába szegődött.

Hetek teltek el anélkül, hogy bármi látványos történt volna. IV. Florentinus napi rendszerességgel sétált a Királyi Főkertben, hol reggel, hol délben, hol este és minden alkalommal megállapította, hogy ez a Mirell igazán jó választás volt, hiszen mindig a virág mellett találta. A kertész órákon át ült mozdulatlanul a búra romjain és  nézte a bimbót.

Aztán egy délután, ahogy a király is hosszabban időzött a virág mellett, észrevette, hogy az olvad. Azonnal hívatta az udvari varázslót és a kertészt, hogy tegyenek valamit. A varázsló persze puffogott, holmi felelötlen búrabontást emlegetett és épp fagyasztó bűbájt olvasott volna megint rá, de Mirell közbelépett.
– Uram, nem fagyasztathatod meg most, hogy végre él! – mondta felháborodva.
– Miről beszélsz, kertész? – kérdezte a király, – Arról volt szó, hogy a szirmokat bont majd, nem arról, hogy tönkremegy. Láthatod, cseppenként tűnik el? Én ezt nem akartam! Inkább legyen megint búra!
– Ezt nem teheted, ez nem csak egy virág!
– Én is azt mondom, ez a legtökéletesebb virág hetedhét országban.
– Ha még várnál kicsit, olyan szépet látnál, mint még életedben soha! – érvelt a kertész.
– Biztos ez? – kérdezte a király.
– Így érzem.
– Jól van, Mirell. Kapsz egy lehetőséget, de ha nincs igazad… élve ültettetlek el 8 láb mélyre a föld alá.
– Legyél itt egy hét múlva hajnalhasadáskor, de addig ne.

A király egy héten át dúlt-fúlt a palotában. Egyáltalán nem érdekelte a többi kert, az érdekelte, amit nem láthatott. Alig várta, hogy teljenek a napok. Mirell közben – pont úgy, ahogy eddig –  a kertben ült, nézte a virágot és beszélt hozzá:
– Most már kinyílhatsz. – mondta neki. – Bármi is fagyasztott meg téged, már elmúlt. Itt most biztonságban leszel. Megismerkedhetsz a világgal.
– Látlak téged – mondta neki máskor. – A jégkristályok és a szirmok mögött, téged látlak. Ébredj!

A hetedik nap reggelén – még mielőtt a király megérkezett volna – Mirell egészen közel hajolt a bimbóhoz és megcsókolta.
– Ahogy az élet van, úgy van a halál is… s mindennek rendelt ideje van.

A király és a kertész egymás mellett ültek. IV. Florentinus nem volt igazán hozzászokva ilyen korai programokhoz és nagyokat ásított. De amint a kelő nap első sugarai a virágot érték, hirtelen elillant a szeméből az álom. A jégkristályok sziporkáztak és szivárvánnyal fonták körül a virágot, a bimbó pedig lassan bomlani kezdett. Egyik szírmát a másik után nyitva meg. A király levegőt venni is elfelejtett nagy csodálkozásában.
– Megkegyelmezek – mondta végül, mikor szóhoz tudott jutni.
– Az a legkevesebb – szólt egy csilingelő női hang és a király meglehetésében majdnem lebucskázott a lépcsőn.
– Ez a virág beszél? – suttogta a kertésznek.
– Nem a virág – mosolyodott el Mirell. – a tündére.


folyt köv.