Tami egy ideje már kívülről nézte az életét… mint valami filmsorozatot, ami még csak egy brazil szappanoperára sem tudott hasonlítani, akkor legalább lettek volna benne kiszámítható fordulatok, de így… Nézte az életét és unatkozott. Néha már annyira unta a szürke egymásután napokat, hogy arra gondolt, talán ki kellene kapcsolni a műsort… mert hogy minek… Értelmetlennek tűnt az egész. Nem volt benne változás, nem voltak benne örömök, inkább csak mímelt volt a vigyorgás.

Látta persze a többieket is, ha körbenézett, de sokkal az sem vitte előrébb… mindenkire fátyolként borult valami megmagyarázhatatlan bánat. Fájt a világ.

Voltak barátai, „úgynevezett barátok”, akikkel le lehetett ülni egy pohár ital mellé és emlékezni azokra az időkre, amikor még minden jó volt. Azokra a napokra, amikor még… valahogy vissza akart oda jutni.

Éjfél is elmúlt már, a bárpultnál ült, egyedül és a kocsmárosnak magyarázott… néhány pohár whiskyvel ezelőtt még szánalmasnak látta volna önmagát, de így csak mesélt, a múltról meg az elérhetetlen jövőről.

– Értem én, öregem, értem… – szólt a poharakat törölgetve a pultos.  – Olyan ez, mint valami rossz drog. A boldogság és a szabadság, olyan mint a kábítószer. Ha egyszer már próbáltad, folyton csak arra vágysz. Aprópénzre váltod és eltékozolod az életed, csak hogy még néhány percnyi jusson belőle… De kérdeznék én valamit… nem vagy Te egy kicsit lusta?

Tami haragosan kapta fel a fejét:
– Lusta, már hogyan lennék én lusta?! Mindent megpróbáltam már, … nem érted, bazdmeg?!
– Ha mindent megpróbáltál volna, nem ülnél itt. – válaszolta csendesen a kocsmáros.
– Jól van, csak tessék. Mondj olyat, amit még nem próbáltam! Jártam már kuruzslóknál, meg szakembereknél, próbáltam magányosan és társsal élni, barátokkal meg …
– A csillagok útját jártad már?
– Hogy bóklásztam-e már éjjel a mezőn? Persze, többször is.
– Nem, nem erre gondolok… a zarándoklatra, amelyik a nyugati parton halad és arról szól, hogy minden öblöt csak akkor hagyhatsz el, ha már találtál ott egy tengeri csillagot.
– Ennyi?
– Igen.
– Meddig tart?
– Ameddig keresed.
– Azt akartam kérdezni, hogy nehéz-e csillagokat találni.
– Mindenkinek más és más. Rendelése szerint.
– Te találtál?
– Én megtaláltam, amit kerestem. – mosolyodott el a férfi.
Tami hónapokkal később indult csak el. Valahogy mindig volt még valami, amit el kellett intéznie valakivel még találkoznia kellett, valamit még le kellett zárnia… Fogva tartotta a félelem, hogy mi lesz, ha itt sem jut közelebb a boldogsághoz.

S mikor végre elindult vette csak észre, hogy minden lépéssel könnyebb lett a lelke, mert az éveken át tartó tobzódás után most végre úton valahová. S járta sorra az öblöket, valahol percek alatt talált csillagot, valahol órákat, van ahol napokat töltött. Emberekkel, történetekkel találkozott. Van aki segítette, volt akit ő segített… függetlenül az úttól. Egyszerűen azért, mert ott volt. Mert ő volt ott.

S néhány hónappal később egyszer csak megállt. Már nem bóklászott többet térdig a habokban gázolva. Már nem keresett több a tengeri csillagot, már nem kellett keresnie. Csak állt a parton, mély levegőt vett. A felkelő nap fénye simogatta az arcát. Úgy állt ott, mint aki most először látja meg a horizontot.

Mosolygott, egyszerű és tiszta öröm volt a lelkében, állt ott és értette… ez volt a sorsa, neki 27 öblöt kellett átkutatnia, amíg megtalálta a tengert.