A teremben mély csend lett, amikor belépett. Magas volt, sudár, hosszú szőke haja kavargott körülötte, égkék szemében fájdalom ült.

– Szélkelte vagyok, az Északi Oromról, a testvéremet keresem – szólt a tünde és meghajolt.
– Mivel segíthetlek? – kérdezte a király. – Küldjek csapatokat a képmásoddal szerte az országban?
– Nem szükséges. Ide hozott az érzés, valahol ebben a várban fogom megtalálni.
– Elhiheted nekem, nincs itt senki, aki hozzád hasonló szépség lenne… – bókolt tovább a király – feltűnt volna.
– Tűzvirág, a húgom, csak lélekben hasonlít hozzám.
– Mesélj hát róla – kérte az uralkodó.
– Két éve indult útnak, hogy megkeresse az életét.
– Ezt hogy érted?
– Mindenkinek megvan a sorsa, az élete, amit élnie kell. Néha megtörténik, hogy az élet, ami őt választotta, messze van. Ilyenkor mi tündék felkerekedünk és addig megyünk, amíg meg nem találjuk. Sokáig éreztem a húgomat a keresésben, ahogy járta az utat, de egy ideje egyre gyengült ez az érzés, egyre több lett benne a fájdalom. Egy napon arra ébredtem, hogy nem várhatok tovább, hogy tennem kell érte, ha nem akarom elveszíteni. Ahogy közelítettem a birodalmadhoz és e várhoz, egyre jobban erősödött bennem a szomorúság. Tudom, hogy itt találom.
– Keresd hát nyugodtan, ha úgy gondolod… de felénk nem járnak tündék. Egy boszorkány volt csak néhány hónapja… őt sötét zárkába csukattam, mert megbabonázta az embereket.
– Megbabonázta?
– Itt járt a városban és akihez hozzászólt, az összezavarodott. A kovács nem akart patkolni, a szövőnők tortát kezdtek sütni, a szakácsok mind elmentek libát terelgetni… Teljesen felbolydult a város.
A tünde arca felderült.
– Mondd csak, nem volt még valami furcsa rajta? Valami szokatlan?
– Hát… – ráncolta a király a homlokát. – Az a helyzet, hogy még világított is. Hiába csukattam sötét zárkába, a fénye kiszivárog a falak között… Nagyon veszélyes, elhiheted. Ki tudja mire képes még?
De a tünde már alig figyelt.
– Vezess oda! Vezess oda most! A börtönbe! Egy percet sem késlekedhetünk!
A király – bár nem értette pontosan, hogy miért kiváncsi a boszorkányra egy tünde – katonákat adott mellé.

Odakint egyre jobban feltámadt a szél.

A katonák hosszú csigalépcsőn vezették le, a falak hidegek és nyirkosak voltak, a zárkák ajtaja nyitva.
– Hol vannak a rabok? – kérdezte a tünde.
– Itt csak ezt az egyet tartjuk… – válaszolta a börtönőr. – A többi ehhez képest ártatlan virágszál.
A katonák hátramaradtak és már csak az őrrel kettesben haladtak, a lépteik ridegen kongtak a köveken.
– Itt is vagyunk – mondta az őr. – Szerencsére már alig világít. Régen akkora fénye volt, csak hunyorogva lehetett használni ezt a folyosórészt.
– Nyissa ki! – szólt Szélkelte, azzal a hangsúllyal és erővel, amire nem lehetett nemet mondani.
Lassan fordult a kulcs a zárban, nyikordult a nehéz tölgyfa ajtó… a tünde belépett.

A cella pici volt, jobbra elől egy priccsen egy törékeny, kicsi alak feküdt, időnként halvány derengéssel, időnként beleolvadva a sötétbe. A tünde mellé térdelt és átölelte.
– Tűzvirág, testvérem… – suttogta a koromfekete fürtök közé. – Ébredj!
Az alak nem mozdult.
– Tűzvirág, testvérem… éledj! – súgta újra a tünde. Majd a katona felé fordult:
– Hagyj minket magunkra!
S mikor a léptek zaja elhalt a folyosón, letérdelt, óvatosan karjaiba vette Tűzvirág testét, mintha csak egy pihét tartana.

– Istenei az Északi Égnek, most legyetek velem! – szólt, fejét lehajtva és gyönyörű szeméből hullottak a könnyek.

Aztán felegyenesedett és így folytatta:
– Megidézlek!
És egyszerre elaludtak a folyosón a fáklyák, elmozdultak a székek, csapódtak az ajtók, a falakon dacolva a gravitációval folyamatosan irányt változtattak a vízcseppek. Szélkelte Tűzvirág arcára nézett és nagyon lassan fújni kezdte azt.
– Éledj! – suttogta neki. – Benned a tűz! Lobbanj!
S tényleg, mint a parázs, elkezdett színesedni a tündelány arca.
– Ébredj, mert még vár rád az az élet, amit le kell élned, amit senki más nem élhet helyetted! Még meg kell mutatnod a csodákat, amiket senki más nem lát! Tűzvirág, halld a hangom! Érezz!
És hirtelen fény kezdte el betölteni a teret, ami a karjaiban tarott kicsi testből áradt. Tűzvirág kinyitotta a szemét és ránézett Szélkeltére, aki egyszerre sírt és nevetett örömében.