Sisira szétnézett az arcokon.

Egy részük szomorú volt, egy másik részük szomorú próbált lenni, de nem sikerült túl jól a smink. Nézte őket. Együtt álltak körben, hallgatva a papot, gyakorolva a gyászt. Nem volt mit mondania… lélekben fehérbe öltözött, és ők ezt nem látták.

Nem volt bennük semmi közös. Nem értették őt, nem tudott hozzájuk úgy szólni, hogy meghallják, hogy elérjék őket a szavai.

Fájdalommá vált benne a tehetetlenség.

– Veled vagyok… – szólalt meg ekkor mögötte egy hang és egy láthatatlan kéz érintette a vállát.
– Hordozlak téged. – mondta neki egy lélek és átölelte.
– Áldozatod kedves Isten előtt, minden könnyed tisztulást hoz. – szólt az angyal, aki mellette állt.
– Fényt adtam neked – tette hozzá a Létezés Ura. – hogy lépésed nyomán világosság keljen a sötétben. Aztán vakok közé vezettelek, hogy próbára tegyem a kitartásodat. Az út, amit neked szántam nehézzé válik, ha egyedül járod, ezért társat rendelek melléd, aki lát téged.
– Honnan fogom megismerni?
– Megérzed. Egyszer már hoztál egy döntést. – folytatta az Úr.
– Újra és újra meghozom. – szólt fejét lehajtva Sisira. – Elfogadom mindezt.

Aztán mintha sose lett volna, eltűnt az idő és eltűnt a tér.

Sisira nevetett, nézte a napfelkeltét… és ült Isten tenyerén, lóbálva a lábát.