– Bendi- még mindig fülembe cseng ez a név. A hangsúly, amivel kiejtette, magába foglalt annyi érzést, amennyi sok embernek sem adatik meg. Pedig Bendi csak egy játék volt, egy biológiai elemzés szempontjából is kívánnivalókat maga után hagyó sárkány. Amikor először megmutatta, elnevettem magam:

– Dehát ez torz! – csúszott ki a számon, s már meg is bántam, mert vidám arcáról lehervadt a mosoly.
– Nem, nem úgy értettem!- próbáltam menteni a még menthetőt – csak hát szokatlan, hogy valaminek két feje van. Úgy tudtam, a sárkányok 3, 7 vagy még több fejűek… de…de persze neki kifejezetten jól áll.
A tekintete újra megenyhült, felém fordította a játékot, és így szólt:
– Bendi, ez itt a doktorúr. Ismerkedjetek meg.
Kezet nyújtottam, és bemutatkoztam. Azt hittem, most újra én irányítok. Elővettem hát a régi jó “adok neked egy kis édességet, te pedig a barátom leszel” módszert… igen, igen a “cukros bácsi taktika” ahogy a kollegáim nevezték, a gyerekekre ez általában hatott, leküzdötték az orvostól való félelmüket, hagyták, hogy megvizsgáljam őket, és nem álltak neki sírni, amikor meglátták az injekciós tűt.
Tehát nála is megpróbáltam, de a reakció, amivel a kérdést fogadta elképesztett.
– Akkor most barátok vagyunk?
Döbbenten rám nézett, egy darabig hallgatott, majd csendesen így válaszolt:
– Az komoly dolog. Nem ismerlek. Ahhoz több kell, mint egy zacskó gumicukor.

Az elején nehezen játszottam… lépten-nyomon kizökkentem. Elég volt egy-egy mondat, és már nem is mesélt nekem tovább, csalódottan a fal felé fordult, karját Bendi köré fonta, és ezt suttogta:
– Látod, ő is csak egy felnőtt.
Azt hiszem ez volt a legfájóbb sértés, amit valaha hallottam. Be akartam neki bizonyítani, hogy téved… hogy aki harminc éves, negyvennégyes cipőt hord, és szörnyen borostás lesz, ha két napig nem borotválkozik… még az sem érdemli meg ezt a minősítést. Hiszen van annyi minden, amit megőrzött gyermeki mivoltából, talán titkolja, elrejti, de megtagadni sosem tudja. Bizonyítani… de hogyan?
Eszembe jutott A kisherceg, az eleje, ahol az elefántevő kígyó van, meg az, hogy a felnőttek csak egy kalapot láttak. Két és félórányi lázas kutatás után rá is akadtam a padláson. Bevittem neki, nem ismerte. Felvázoltam hát a történetet, majd büszkén kijelentettem:
– Én egy kígyót látok, ami lenyelt egy elefántot.
– Na, és az elefánt, … mit evett reggelire? – hangzott a megdöbbentő kérdés.
– Hááát, … őőő… banánt. Nem, nem, inkább füvet! Mégis inkább banánt… vagyis… azt, amit az elefántok szoktak reggelire! – vágtam ki végül és nagyon okosnak képzeltem magam. De ő csalódottan sóhajtott:
– Te is csak azt látod, ami oda van írva.
– Nem! Nem! Várj egy kicsit, tegyünk még egy próbát! Kérdezz még valamit!
Komoly beleegyező bólintásra méltatott, és az éjjeliszekrénye legaljából elővarázsolt egy üres lapot meg egy grafitceruzát. (a délutános nővértől kaphatta) Megörültem, hiszen régebben sokat rajzoltam, csendéleteket, portrékat, de valahogy ez is kikopott az életemből.
– Rajzold le. – mondta.
– Mit?
– Azt, ami a papíron van.
– De hát ez egy üres lap. Mit rajzoljak rajta?
– Hát azt, ami ott van. – elég kétségbeesett fejet vághattam, mert elnevette magát, és megkegyelmezett. – Segítek még egy utolsót.
Átvette, és három girbegurba vonalat rajzolt rá, majd újra a kezembe nyomta.
– Látod már?
– A vonalakat? – kérdeztem bizonytalanul. Hiba volt, mert máris fordult a fal felé.
– Igen, igen már látom. – mondtam gyorsan, mert nem akartam, hogy azt higgye menthetetlenül nagy vagyok. Rajzolni kezdtem vaktában, húztam a vonalakat, remélve, hogy időt nyerek. Figyelmesen követte a kezemet, és egyre izgatottabban suttogta: “Ez ő, ez ő!” Lassan én is felfedeztem benne valami ismerőst, a kép egyre inkább hasonlított: Bendire. Készen lettem, és átnyújtottam neki.
– Persze még mindig nem értem, hiszen bármit rajzolhattam volna.
– Nem. Csak azt rajzolhatod rá a papírra, ami benne van.
– De honnan tudom, hogy melyik lapon mi van?
– Onnan, hogy rárajzolod.
Ilyen téren pedig nem lehetett vele vitatkozni, csökönyös volt, mint egy öszvér. Sosem felejtem el, egy délután rám telefonált a nővér, hogy újra megmakacsolta magát, és nem hajlandó bevenni a gyógyszereket. Megkért, hogy menjek be és próbáljam rábeszélni, mert nem akarják injekciókkal kínozni, amíg nem feltétlenül szükséges, szenved így is éppen eleget. Legalább 7-8 féle pirulát kellett szednie, pirosat, zöldet, sárgát stb., nem csodáltam, hogy elege lett. Amikor beléptem a szobába, az ágya szélén ült, izgatott volt.
– Nem az én ötletem volt, – amit ilyen szabadkozással kezdett, az általában már régen rossz volt – Bendi akarta neked adni. Tudod a gyógyszerek olyan szomorú dolgok, keserűek meg minden, senki sem örül neki, ha be kell vennie őket. Ennek viszont mindenki örül. – Felhajtotta a paplanját, és mellette a lepedőn egy kapszulákból kirakott virág volt. – Itt viszont csak ilyen nő. Igazi “gyógynövény”. – mondta, és kuncogni kezdett.
Meghatódtam egy kicsit.
– Köszönöm. De ez csak akkor hat, ha be is veszed.
– Beveszed velem? Bendivel kettesben már unjuk enni őket.
Attól kezdve vele ebédeltem. Vittem a magam színes piruláit. C, D, B12… vitaminokat. Ő pedig minden alkalommal, amikor az utolsót is legyűrte Bendi mögé bújt és büfizett egyet (máig nem tudom, hogyan csinálta) aztán persze alaposan megdorgálta a sárkányt.
– Ejnye, ezt nem illik úriemberek társaságában! Látod? – fordult hozzám- Mindig elpirul, ha megszidom.
És én láttam.
Dacára az újabb és újabb kezeléseknek az állapota nem javult. Csendesen tűrt, csupán a nővér mesélte, hogy éjszaka mind gyakrabban nyöszörög. A viziteken rám sem nézett. Hagyta, hogy jobbra-balra forgassák, naponta vért vegyenek tőle. Ha kérdezték, halkan válaszolt, tőmondatokban. Nem értette pontosan, hogy miről folyik ágya mellett a társalgás, de hiába mosolyogtunk, a szemünkből olvasott. A romló leleti eredmények miatt állandó infúziós terápiát írtak elő. Vállaltam, hogy bekötöm. Ekkor már kezdtem érteni a gondolatait.
Fogtam az egyre fehérebb kezét, megkerestem a vénáját, és a lehető legóvatosabban szúrtam meg. Rezzenéstelenül tűrte, csak mikor felálltam nézett rám várakozásteljesen.
– Elfelejtettem valamit? – kérdeztem. Ő oldalra pillantott, ahol Bendi ült. Tudtam, mit akar. Fogtam még egy állványt, még egy tűt, még egy csövet, és nagyon óvatosan a sárkány bal szárnya alá is bekötöttem az infúziót. A nővérnek pedig meghagytam, hogy háromóránként cserélje le… mind a két palackot.

Egy vasárnapi nagyvizit után kifelé indultunk a szobából, az ágy mellett mentem el, ő utánam nyúlt, és megfogta a köpenyem. Már nagyon gyenge volt. Odaintett magához, és ezt suttogta:
– Vidd ki Bendit egy kicsit a folyosóra, valami fontosat kell mondanom.
Fogtam a sárkányt, kihúztam belőle az infúzió tűjét, gondosan leragasztottam a helyét és kisétáltam vele. Odaültettem egy közeli ablakpárkányra, ami mellesleg első osztályú naplementenéző hely volt. Majd visszamentem.
Az ágy szélén ültem, egészen közel kellett hajolnom hozzá, hogy halljam, amit mond.
– Tudod – kezdte – Bendi nagyon beteg. Meghal, ha valaki nem segít neki.
– Én igazán minden tőlem telhetőt megteszek.
– Ne vágj közbe, nem erről van szó. Őt csak én tudom megmenteni.
– Te, de hogyan, hisz…
– Nem olyan bonyolult, mint gondolod. Meghalok helyette. Meghalok, hogy ő élhessen.
– Ne! Ne mondj ilyeneket! Miért tennéd ezt érte, hiszen ő… hiszen ő csak egy… – ökölbe szorult a kezem, iszonyú dühös lettem. Még egy ilyen csökönyös gyereket.
– Ő a barátom. – fejezte be a félbehagyott mondatot.
– Képes vagy helyette vállalni a halált? Hát mit tett? Mivel érdemelte ki? Hisz nincs benne semmi különleges! Ő csak egy kétfejű sárkány, egy játék, szivacs meg szövet…
– Csak ennyit látsz? Azt hittem, meg fogod érteni. Sosem hagyott egyedül, velem volt, ha szükségem volt rá, ha féltem, ha örültem.
– Mégcsak… Mégcsak nem is …
– De én szeretem.
– Biztosan van más megoldás, ez nem lehet, én ezt nem értem, miért csinálod? Nem értem! Nem, nem!
Újra elmosolyodott, mint rajzoláskor és ezt mondta:
– Segítek, egy utolsót. Még mindig van nálad gumicukor?
– Igen.
– Kínálj meg, és kérdezd meg újra, amit először kérdeztél.
Átnyújtottam neki a zacskót, ő kivett egyet, megette és várakozóan rám nézett. Én pedig sokkal komolyabban, mint életemben bármikor megkérdeztem:
– Barátok vagyunk?
– Érted is megtenném.
Szememben gyűltek a könnyek, mérhetetlen fájdalom járt át, hogy elvesztek valakit, akihez foghatóan soha, senki nem szeretett. Csak fogtam a kezét, mint aki azt reméli, így megtarthatja.
– Vigyázol majd rá? – kérdezte – Vigyázol Bendire? Másra nem szívesen bíznám, mert a többiek azt hiszem csúnyának látják, és nem szeretnék… Lement a nap, hozd be, biztos ő sem szeret egyedül lenni az üres folyosón. Megtettem, amit kért. Ő szorosan átölelte a sárkányt, és becsukta a szemét. Majd gyorsan újra kinyitotta, és reménykedve rám nézett:
– Ugye, itt maradsz, amíg elalszom?
Többé nem ébredt fel.

Bendi azóta ül az asztalomon. Már harminchét éve. Egyre többször kapom magam azon, hogy hozzá beszélek… De nem zavar, hiszen barátok vagyunk.