A mi királyunk a leghatalmasabb, csatában eddig senki sem győzte le, a Sötétség és Lázadás zsoldosait is az Ormos hegyen túlra űzte. Gazdagsága messze földön híres. Ám a dicsőségnek szörnyű ára van. Az ember magára marad, nem bízik senkiben, úgy érzi ellenségek veszik körül, és mindenki a hatalmára tör. Ezért elfordul legkedvesebb alattvalóitól, száműzi legjobb barátait és tanácsadóit, mert azok túl sokat tudnak róla. Ez történt az uralkodónkkal is. Mindenhol összeesküvést sejtett, mindenkire gyanakodott, felszínes, hajbókoló udvaroncokkal vette körül magát. Elvakultsága végül oda vezetett, hogy saját nevelőjét, és annak lányát, legjobb gyerekkori pajtását is kiutasította a birodalomból. Elmenőben az öreg varázsló (mert ugye említenem sem kell, hogy mifelénk a királyokat varázslók oktatják) megjegyezte:
– Jusson eszedbe, amit mondok: “aki hatalmas, gyakran az a legszegényebb”.
A király csak nevetett ezeken a furcsa szavakon.
– Vén bolond, eredj már! Soha többé ne is lássalak!
Telt múlt az idő, és az uralkodó valóban kezdett megfeledkezni Dározról (így hívták a varázslót) és lányáról, a régi barátairól, a múltjáról. A háborúzás, a zsákmányszerző hadjáratok, és a kobzosok újabb dicsőítő énekeinek meghallgatása minden percét lefoglalták. De egyszer ez is véget ért, a király ráunt a csatákra, mindent megszerzett, így már nem volt miért harcolnia, mély üresség kerítette hatalmába, s egy reggel kihirdette egész birodalmában, hogy aki olyan dolgot tud neki mutatni, amivel még nem rendelkezik, azt magas jutalomban részesíti. (Persze az egész ország felbolydult, hiszen az ilyen magas jutalom a ´hercegi kinevezésnél´ szokott kezdődni.) Az udvarba megszámlálhatatlanul sok kereskedő gyűlt össze, mindegyik a maga különleges portékáját dicsérte. Egyikük összes vagyonát egy igazgyöngybe fektette, ami akkora volt, hogy alig fért el a tenyerében, a másik távoli országból hozatott selyemkeszkenőt, melyért három hajóját adta és volt, aki csupán egy szál csillagvirágot hozott a Zordub szikla tetejéről. /Ez a legmagasabb, és legveszélyesebb hegy az egész Holdon/. Az uralkodó hét nap és hét éjjel nézte az elé rakott kincseket, mégsem talált bennük kedvérevalót, hiszen volt olyan hatalmas igazgyöngye, amit csak két szolga tudott megmozdítani, nem csak egy keszkenőnyi, hanem egy vég selyme, csillagvirágból pedig már három csokrot is köthetett volna. Az utazók, szerencselovagok, kalmárok búsan hazabandukoltak, a király pedig elégedetten ült a trónteremben büszkén arra, hogy neki mindene van. A kilencedik nap reggelén az ajtónálló egy furcsa szerzetet jelentett be, aki szintén azt állította, hogy ismer valamit, amivel a király nem rendelkezik. A király, mivel felettébb kíváncsi volt, beeresztette. Egy ősz szakállú, poros öregember botorkált be, üres kézzel.
– Miért jöttél? – kérdezte a király.
– Hogy elmondjam: Neked mindened van, még sincs semmid.
– Nem értelek.
– Dehogynem. Már összegyűjtöttél mindent, ami pénzzel megfizethető, és mégis állandóan hiányérzet gyötör.
– Te talán tudod, miért?
– Igen, de te is tudod, már egyszer elmondtam.
– Miket beszélsz, hiszen téged most látlak először.
– Ne hidd.
– Elég legyen, öreg. Kezdesz bosszantani, mondd meg végre, mi az, amivel nem rendelkezem?
– Nincs senki, aki képes volna az életét adni érted.
– Szamárság, hisz itt a népem, önként készek meghalni értem.
– Újra kinevetsz? Rendben van, ha ilyen biztos vagy magadban, kössünk alkut. Három hónapot adok rá, hogy felkutasd és elvezesd a Smaragd-barlanghoz azokat, akik hajlandóak az életüket áldozni érted, ha találsz ilyet, megkövetlek, s teljesítem bármely kérésedet, de ha nem, hát fejedre száll a Zortuard (ő mindenidők legnagyobb varázslója, egy földi Merlinnel egyenértékű) legsúlyosabb átka.
A király egy kicsit megszeppent, de büszkesége nem engedte visszakozni.
– Legyen hát. Most azonban takarodj! Őrök, dobjátok ki!
A katonák berontottak, és megragadták az úti köpönyeget, de csak az maradt a kezükben, mivel Dároz (gondolom kitaláltad, hogy ő volt az öreg) addigra eltűnt.
Az uralkodó egész délelőtt a vénember szavain töprengett, s mivel semmi megnyugtató dolog nem jutott eszébe, összehívta a kamarát és elmondta nekik a történteket. A tanácsosok persze miután egyenként kijelentették, hogy ők bármire készek a Felséges Úrért, azért azt javasolták, hogy országszerte hirdessék ki a próbatételt, és toborozzanak minél több embert, hadd ámuljon a varázsló. Így hát közhírré tették, hogy keresik mindazon bátor embereket, akik hajlandóak életüket áldozni, vagy magukra vállalni Zortuard átkát a királyért. A várba két hónap alatt visszaszivárogtak a haszonlesők, és éhenkórászok, hiszen az uralkodó sem ételt sem italt nem sajnált az őt megsegíteni kész emberektől. A kereskedők busás hasznot reméltek a hosszú úttól, és minél nagyobb pénzekért igyekeztek a gyanútlan emberekre rásózni készleteiket. Az udvar hangos volt a lovagok szájaskodásaitól, amelyekben előre lefestették (egymással versengve), hogy milyen bátran mentik majd meg Urukat.
A harmadik hónap első reggelén felkerekedett a társaság, amely méreteit tekintve egy kisebb hadseregnek is beillett volna, és elindult Északnak, a Smaragd-barlang felé. Vidám hangulat uralkodott, folyt a bor. Az első hét vége felé néhány kereskedő visszafordult, mivel minden terméküket eladták, s így fölösleges lett volna folytatniuk az utat. A második héten már majdnem minden kereskedő eltűnt, és meglepően sok lovag paripája lesántult. A harmadik héten az addig kitartóak felén titokzatos betegség tünetei jelentek meg… állandó remegés, álmatlanság, nyugtalanság… félelem. Így a király kénytelen volt őket is hátrahagyni az Északi- hegység lábánál. Tucatnyi emberrel indult tovább, ám ezek száma az első magasabb sziklához érve tovább apadt, hiszen kettőnek közülük kificamodott a bokája (őket néhány segítőkész ember visszavitte), a hegy közepénél járhattak, amikor három lovag rádöbbent, hogy menthetetlenül tériszonyban szenved, és egy lépést sem voltak hajlandóak tovább menni. Így összesen öten maradtak mire a harmadik hónap utolsó napjának estéjén elérték a barlang bejáratát: egy katona, egy nemes, egy kereskedő, egy koldus és a király. Az uralkodó lépett be elsőként, odabent halvány fény játszott a smaragd falakon.
– Hahó, öreg! Eljöttem, és hoztam magammal négy embert, akik készek megfelelni a feltételednek. – kiáltotta.
– Jól van, látom – szólalt meg egy hang a háta mögött. – De mielőtt elhinném, engedd meg, hogy próbára tegyem őket. Téged bezárlak ebbe a smaragd falba, s ha bármelyikük hajlandó téged az élete árán kiszabadítani, elismerem a győzelmedet.
– Legyen, de mindent látni, és hallani akarok.
A varázsló megérintette az uralkodó vállát, mire az mozdulatlanná dermedt, és beleolvadt a falba. Majd kiment a barlang elé, és behívta a katonát.
– Te miért jöttél?
– Azért, hogy életem adjam a hazámért, és hogy hőssé váljak.
– Értem.- szólt a varázsló – Kimehetsz, küld be a nemest.
– Te, jó uram, miért jöttél?
– Hogy hálám jeléül életemmel adózzak a legfőbb hatalomnak, akitől birtokaimat kaptam.
A főurat a kereskedő követte:
– Azért vagyok itt, hogy tiszteletemet és hódolatomat kimutassam a legnagyobb vagyon előtt, s mert úgy érzem, ekkora gazdagság oltárán dicsőség áldozattá válni.
Végül a koldus lépett be.
– Szólj, szegény ember, téged mi hozott? Nem hiszem, hogy te is a hazádért, vagy a hatalomért adnád életed. Te talán szereted annyira a királyt, hogy meghalnál érte?
– Én a családomat szeretem, a hat gyerekemet, akiket talán tisztességgel felnevel az Úr, ha megmentem az életét.
– Köszönöm az őszinteséged. Kérlek, odakint várakozz. – szólt a varázsló, majd a smaragdba zárt uralkodóhoz lépett és újra megérintette. A király megborzongott, és beszélni kezdett:
– Igazad volt, itt maradok. Nem álltam ki a próbát, megérdemlem az átkod.
Némán és megadóan lehajtotta a fejét, és várt. A varázsló kinyitotta a hatalmas, régi kapcsos könyvet, fellapozta Zortuard átkát, és belekezdett:
– Bene lucia dema toro, et subite..
– Megállj! – csendült egyszerre egy hang. Dároz abbahagyta a mondatot, és a belépő nőalak felé fordult:
– Mit dolgod itt, lányom? Megkértelek, hogy kerüld el a barlangnak ezt a termét.
– Azért jöttem, hogy felajánljam az életem.
– A királyért?- kérdezte kétkedőn a varázsló.
– Nem. Azért, aki a király… Eldemonért.
Az uralkodó csak most mozdult meg, lassan felemelte a fejét, és ránézett arra, aki hosszú-hosszú évek óta először szólította a nevén. Nem felségnek, uramnak, királyomnak, hatalmasságodnak, kegyelmességednek, hanem egyszerűen csak a nevén: Eldemonnak. Felnézett, és egyszerre megértett mindent. Akit zord, gonosz Északi varázslónak látott: Dároz volt, a nevelője, a lány pedig, aki kész volt érte vállalni az átkot: Lilian, kivel annyit játszott gyerekkorában.
– Nohát, – szólalt meg a varázsló – mégis csak találtál valakit. Azt ígértem, ha teljesíted a feltételt, kívánhatsz bármit. Hát most mondd, mit szeretnél.
– A bocsánatodat kérem, és azt, hogy térjetek vissza udvaromba. Szeretném, ha a tanácsadóm lennél, és segítenél bölcs és igazságos királlyá válnom.

– Akkor senkit sem sújtott az átok?
– Nem, de ha valaki rosszul viselkedik még ma is így fenyegetik: Vigyázz, vagy rád olvasom Zortuard átkát!
– Jó, jó, de mi lett Liliannal? Ugye elvette feleségül?
– Persze, de ez már egy másik történet.