Aztán becsukta a szemét. Egy hatalmas mezőn állt, magas volt a fű, alkonyodott. Szétnézett, de a táj nem volt ismerős. Elindult a nap felé, és ahogy lépkedett, egy nőt látott közeledni. Ismerős volt a járása, ismerős volt az alakja.
Közelebb ért, és látta, hogy a nő Szélszava és mégsem ő.
– Ez itt az Örök Vadászmező? – kérdezte Fekete Toll.
– Öröknek örök… – felelte mosolyogva a nő.
– Mit csinálok itt? – folytatta a férfi.
– Megpihensz. Átmenetileg. Aztán visszatérsz a földre, mert valamit még meg kell értened, abból, ami történt.
És amint elhangzottak ezek a szavak, rászakadtak Fekete Tollra az emlékek, a szurdokról, a sziklákról… térdre rogyott és sírni kezdett.
– Miattam haltak meg! – mondta.
– Azért haltak meg, amiben hittek… – szólt a nő. – Majd megérted.
– Hibáztam, a halálba vezettem őket.
– Hibáztál, de nem abban, hogy vezetted őket, abban, hogy nem hallgattál az érzéseidre. Meg kell tanulnod bízni bennük!
– Soha többé nem fogok embereket vezetni.
– Ezt nem rajtad áll, de minden döntésednek és nem döntésednek következménye lesz.
Hallgattak egy ideig.
– Amikor képessé válasz megérteni, mi a Lét célja veled, hogy ki vagy te, képessé válsz megbocsátani, magadnak is. Ha megbocsátottál, megtapasztalod: mi az Élet. Ez a fájdalom, ami most térdre kényszerít, erőt ad. Ha megérted, megbocsátod és elengeded: csak az erő marad és azzal vezetheted az embereket.