Ez volt a negyedik bölényvadászat, ami Fekete Toll vezetett, idén korábban indultak útnak, mint az elmúlt években, mert a bölények mind északabbra tanyáztak.
– Hosszú útra megyünk – szólt a férfiakhoz a készület idején – Hideg lesz, mire visszatérünk.
A szívében erő volt, hitte, hogy az út, amire indulnak, elvezeti őket a csordához. Szétnézett a törzsön, a sátrakon… látta az asszonyokat, ahogy sürgölődnek, a gyerekeket, ahogy játszanak, látta Szélszavát, ahogy a mokaszinját varrja és közben énekel. Tele volt a lelke szerelemmel. Minden pillanat, mikor vele lehetett: ajándék volt az Istenektől.

A sast figyelte a szirtek felett, ahogy száll és szabad, a prérit maguk körül, amely mellett eltörpült minden, ami emberi. A távolságokat figyelte, a távolban magasodó hegyeket, érezte, hogy arra találják majd a csordát.
– Morajlik a hegy, ez rosszat jelent. – suttogta neki Sápadt Fény.
– Ha nem találjuk meg a bölényeket, az meg halált. Elfogytak a készletek, a vadászathoz erő kell. Néhány napnyi tartalék lehet még az emberekben – válaszolta Fekete Toll.
– Nincs más út. Meg kell próbálnunk átkelni a szurdokon, és követni a nyomokat – szólt hangosan Fekete Toll – Váljunk ketté, akik velem tartanak, és akik maradnak!

A testvérei álltak fel először: Fürge Szarvas és Konok Bika, aztán Pendülő Íj és Vörös Ég, a legjobb harcosok, és sorban a többiek. Végül Sápadt Fény kivételével mind mögötte sorakoztak fel. Fekete Toll egyesével megállt előttük és a szemükbe nézett és a bal vállukra tette a kezét.
– A Te utad az én utam. – mondták a férfiak és ők is megszorították Fekete Toll vállát. Tizenegyen voltak, elegen a vadászathoz…
– Készüljetek! Csak azt hozzátok, ami feltétlenül szükséges! – hangzott az utasítás és mind pakolni kezdtek.
Fekete Toll, szorosabbra fűzte a mokaszint, megigazította a nyerget… és nem volt nyugodt. Félre vonta Üvöltő Farkast:
– Félsz, a hegytől? – kérdezte tőle.
– A sziú harcos nem ismeri a félelmet! – válaszolt, szinte sértődötten a másik – Feltartasz a készületben.

És elindultak, bár Fekete Toll érezte, hogy nincs mindenkiben igazság, hogy vannak, akik csak nem akarnak hátra maradni, és mégis engedte ezt, mert arra gondolt, szükség lesz a vadászokra. Bízott abban, hogy az ő bátorsága és hite, elég lesz mindannyiuknak.

Az egész hirtelen történt, mikor megindult a hegy, hiába rántották már félre a lovakat, hiába kiáltott Fekete Toll, nem volt menekvés. Harag kelt az istenekben, mert félelmet hoztak a sziklák közé.
Amikor magához tért, és kinyitotta a szemét, érezte, hogy nem tudja mozdítani a végtagjait, sem a fejét. Körülötte csönd volt, nem látta, de tudta, hogy elbuktak. És nagyon mély fájdalomként szakadt rá mindez. Az érzés, hogy cserben hagyta a családját, a törzset, mert úgy köszönt rájuk a tél, hogy nem lesz élelem.
Cserben hagyta a harcosokat, akik itt feküdtek körben, mozdulatlanul, eltemetve a sziklák alatt… Itt feküdtek, mert őt követték. Felelősnek érezte magát mindezért. Nem volt joga dönteni az életükről. S most vinnie kell magával a halálukat.
Cserben hagyta Szélszavát, mert megígérte és nem fog visszatérni. Arra gondolt, hogy már soha többé nem ölelheti meg, nem fonódhat eggyé vele és nem láthatja őt növekvő hassal kiteljesedni az anyaságban… s hiába ígérték az istenek, lám Fekete Toll fia már sosem születik meg.
Aztán becsukta a szemét.

Egy hatalmas mezőn állt, magas volt a fű, alkonyodott. Szétnézett, de a táj nem volt ismerős. Elindult a nap felé, és ahogy lépkedett, egy nőt látott közeledni. Ismerős volt a járása, ismerős volt az alakja.