– Végre! Végre hullik a hó! Az első pelyhek!

– Örülsz neki, ugye? – kérdezte a szél, és a hajamra ültetett néhányat. – Isten malmából valók.
– Ezt honnan veszed? – faggattam némi iróniával.
– Tudod, amikor még tanonc voltam, kisegítő szellőcske az északi szél mellett, akkor találkoztam egy nagyon furcsa emberrel.

Egy csavargó ment az úton, vézna testén összeszorította a kabátját, amin annyi lyuk volt, hogy évekig bújócskázhattam volna benne.
– De galád vagy, szegény úgyis majd megfagyott, te pedig direkt, még inkább lehűtötted.
– Ne szólj közbe. Egyébként is csak játszani akartam vele…
– Tehát ő mondta, hogy Isten malmából való.
– Csönd! Nem, nem ő volt, de ha még egyszer közbekotyogsz, sosem fogod megtudni.
– Ugyan már, megengedem hogy bújócskát játssz a kabátomban!
– ….
– Rendben, hallgatok.

Tehát ment, ez az reszkető csavargó, a szemei beesettek, a szája cserepes volt. Amikor a falu határában lévő kerthez ért, se szó, se beszéd bemászott a kerítésen. Alig volt odabent valami, a termények nagyját már begyűjtötték. Csupán a kert közepén roskadozott egy fa a körtéktől. Így arra mászott fel és habzsolva falni kezdte az édes gyümölcsöt, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Úgyhogy eléggé megijedt, amikor a fa tövében megszólalt egy hang:
– Gyere le.
Abbahagyta az evést.
– Gyere le, ha mondom, a túl sok körte hascsikarást okoz. Hoztam neked valami mást is: friss cipó és egy kis kolbász, meg hagyma.
– Ugyan már, ne hazudjon, ha lemegyek, elfog, és úgy megver, hogy lépni sem fogok tudni.
– Hát ennyire nem bízol az emberekben? Ide nézz, lerakom a kosarat, és visszamegyek a házba, ha kéred, lejössz és megeszed.
Ezzel felállt az öreg, és lassú léptekkel megindult a ház felé. A suhanc villámgyorsan lenn termett a földön, megmarkolta a kosarat, majd futni kezdett, át a kerítésen, újra ki az útra. Csak amikor már biztonságban érezte magát, akkor telepedett le enni.
Miután mindent eltüntetett az utolsó morzsáig, bedobta a kosarat egy bokorba, és újra útra kelt. De alig lépett néhányat, valami húzni kezdte a szívét. Visszament, fogta a kosarat, és bevitte az öregúrhoz. Amikor odaért, megállt az ajtóban:
– Köszönöm. – mondta.
– Szóra sem érdemes. Miért nem jössz beljebb?
– Azt akarja, hogy bemenjek a házába? De hát én rossz vagyok, és gonosz, elcsentem a körtéit, és elvittem a kosarát.
– Már hogy lennél az, amikor az előbb meg is köszönted a vendéglátásomat. Egyébként, mit csinálsz az országúton? Készülsz valahová?
– Nem igazán… épp megszöktem. Jó pár mérfölddel odébb voltam cseléd egy tanyán, ahol minden rossz mozdulatért vertek. Egyszer megelégeltem, leütöttem a jószágigazgatót és eljöttem, azóta menekülök.
– Akkor azt hiszem, nyugodtan itt maradhatsz éjszakára.
– De hát, hogyan? Nem fél, hogy megölöm és kirabolom álmában?
– Te félsz, hogy ezeket el fogod követni?- kérdezte kételkedőn az öregember, és az ajtóhoz ment.
– Ugyan, dehogy – válaszolta a csavargó.
– Rendben, akkor én sem tartok ettől. – Kinyitotta az ajtót. – Nézd, odakint elkezdett esni a hó. Azt hiszem, Isten malmából valók a pelyhek, amik betakarják a földet. Minden évben magában rejti az újrakezdés lehetőségét.
A suhanc csodálkozva nézett:
– Mit őröl meg?- kérdezte.
– Az emberek rossz tulajdonságait, gonosz tetteit, amikkel fájdalmat okoznak. Hópehellyé kell változniuk, hogy örömöt szerezhessenek, hogy legyen valami hasznuk.

A városból hazafelé menet egy hótorlasz miatt elakadt a busz. Elkomorodtam… tehát ennyire rosszak volnánk?

2015-09-06T07:59:41+00:00 Mesél a szél|1 hozzászólás

Egy hozzászólás

  1. Amália %2$ - Válasz

    Milyen jó a szobában téli történeteket olvasni 🙂 itt a téééééél…

Hagyj üzenetet