Volt egy szirt, amiről távolra el lehetett látni a völgybe. Yamen sokszor megállt itt, kiabálni, hol dühében, hol örömében, néha csak kiszakad belőle a fájdalom, máskor kérdezett vagy átkozódott. A hegyek pedig elnyelték a hangját. Néhány hete már ugyan az a kérdés tört belő elő újra és újra. Figyelte magát, a környezetét és egyre kereste, hogy ki is ő valójában?
Akár hányszor a szirt peremérhez ért ezt kiáltotta bele a világba, többször egymás után: „Ki vagyok én?” De nem jött felelet.
Nem jött felelet, pedig érezte, hogy van válasz a kérdésre, hogy mindez visz tovább.
Egy reggel különösen ébredt, azt érezte, hogy az egész világ benne lüktet. Kilépett a napra és most nem csak annyit érzett, hogy az simogatja az arcát, hanem többet, azt hogy köze van hozzá és lépett a földön, és nem csak azt vette észre, ahogy a por elborítja a lábfejét, hanem azt is érezte, hogy köze van a földhöz. S bár ugyanolyan tempóval tette a dolgait, mint szokta, most mégis minden sokkal részletesebben jelent meg előtte, sokkal többet érzékelt a környezetéből, mint eddig.
Elindult futni és elért a szirthez. Megnyújtózott, tenyerét az ég felé tartva, talpa alatt érezve a földet elkiáltotta magát:
– Ki vagyok én?
És a hegyek ezt zúgták vissza:
– Vagyok… Én … vagyok én.
Vannak, akik számára mindez visszhang lett volna csupán, de Yamennek sokkal többet jelentett. Leült a szirtre és engedte, hogy a hang átjárja teljesen, hogy abban az érzésben, amit érzet, magára ismerhessen… ez volt Ő.