–  Az egyik legkedvesebb angyalom vagy… – szólt az Úr, mikor elé járult.
Nirmala lelke felragyogott.
– Bízom benned… ezért arra kérlek, szüless meg és élj a Földön. Tanítsd nekik azt, ami a lényeged: az elfogadást és a hálát.
– Mit tegyek? – kérdezte az angyal.
– Légy jelen, minél többször. Légy mindig tökéletes eszköze az Isteninek.
– Ennyi?
– Ez a Földön sokkal nehezebb feladat, mint itt, a Mindenség részeként. Ti angyalok, az Élet ajándékai vagytok, bennetek sűrűsödik jelenné az idő. Most minden pillanatot megélsz és érzékelsz. Emberként ez meg fog kopni benned… születéskor még érzed a Mindenséget, de idővel távolodsz majd.
– Miért van ez így?
– A Föld ezen a szinten tart… még köti az anyag, aki ott él: beleragad ebbe és küzdenie kell azért, hogy felemelkedhessen. Be kell járnod azt az utat, amit ők, meg kell tapasztalnod mit jelent az emberi lét, mert akkor fogsz tudni úgy mutatni nekik dolgokat, ahogy meg is értik. Küldtem már másokat is előtted, ha megtalálod őket: segíteni fognak.
A biciklin ült tekert és énekelt, mindig mást, mindig azt, ami az eszébe jutott. Ahogy elhaladt egy-egy ház előtt, azokat aranyra festette a felkelő nap fénye. Szerette a kora reggeleket, ilyenkor még aludt és álmodott a városi nyüzsgés, aludtak az irodák öltönyös katonái, aludtak a ricsajozó gyerekek, aludtak a sofőrök, a szatyrokat cipelő anyukák, a méltatlankodó nyugdíjasok.
Olyan volt a város ilyenkor, mint egy hatalmas falu, a lány a biciklin köszönt mindenkinek, aki szembe jött és aki szembe jött: mosolygott. Ilyenkor alig volt forgalom… szerette elengedni a kormányt és széttárva a kezét belegurulni a fénybe.
Már több, mint harminc éve élt itt… és néhány éve már azt is tudta, ki is ő valójában. Lassan szivárgott belé vissza az igazság, azzal kezdődött, ahogy néha-néha megérezte a harmóniát, ahogy pillanatokra tökéletes egységgé álltak össze a dolgok körülötte, aztán voltak az ölelések, amikor egy-egy emberről az ölelésben megérezte, hogy már örök idők óta ismeri, és volt a zene, ami egyre inkább kitöltötte, néha már álmában is énekelt, hálás volt mindenért, a Világért, ami körül vette, az Élet és a tapasztalás lehetőségéért.
Sokan felszínről nézve boldognak mondták volna, de ő valami többre vágyott, valami többet keresett, többen hitt: a teljességben.
Idővel egyre több ember vette körül, szerettek mellette lenni, mert elfogadta őket, ilyenkor egy kicsit megpihenhettek és letehették az álarcokat, amikkel folyton meg kellett felelniük valakinek.
A hídon tekert éppen át, amikor meglátta a férfit. Már átmászott a kerítésen és a folyó fölé hajolt. Senki más nem járt erre… Félrehúzta a kormányt és leparkolt.
– Mitől félsz? – kérdezte meg a másikat, aki a hirtelen jött hangtól összerezzent.
– Hagyj békén! – szólt a férfi, indulat volt a hangjában, leplezni akarta a félelmet, de Nirmala ahelyett, hogy elfordult volna, mellé ült a járdára és a hídról lelógatva lóbálni kezdte a lábát.
– Tőlem nem kell félned. – mondta halkan. – Csak ülök itt egy kicsit és nézem a hajnalt.
A férfi nem tudta értelmezni ezt a helyzetet. Az előbb még halálba sajnálta volna magát, hiszen értelmetlenné vált körülötte minden: a munkahelyéről elbocsátották, hónapok óta hiába keresett állást,  kiderült, hogy a felesége csalta és mikor már nem tudott pénzt hazavinni, a szeretőjéhez költözött, és tegnap délután arra ment haza, hogy a lakáshitel tartozásai miatt árverezik az otthonát. Hetek óta nem aludt rendesen, folyton rémképek gyötörték… pihenni vágyott, csak lefeküdni és aludni, de lehetetlen volt, elbukott mindenben és aki gyenge, aki vesztes, az nem pihenhet, nem állhat meg… és ha nem tudja jóvá tenni azt, amit elkövetett: nem is élhet. Az apjára gondolt, aki felakasztotta magát, mikor kiderült, hogy elkártyázta a család teljes vagyonát. Nem volt más mintája csak ez… megírta a búcsúleveleket, ha jön a végrehajtó és feltöri az ajtót, biztosan megtalálja, talán kézbesíti is.
És erre, most ide jön ez a nő… a virágfonatos bicikliével, a színes ruhájával, szőkén és leül. Nem akart tanúkat. Egyedül akart meghalni. Már vagy 2 órája próbálta megtenni ezt az utolsó lépést, ami elválasztotta a nyugalomtól és a szabadságtól.
– Zavar, hogyha énekelek? – kérdezte a nő mellette és meg sem várva a válaszát, belekezdett. Csengő hangja volt, valami különleges rezgéssel, hatalmas erőt érzett benne és rengeteg szeretet. Érezte, ahogy gyengülnek a karjai, és meg-meg roggyan a lába. Eltűnt belőle a halál és megjelent valami más, ismeretlen érzés, ami végül oda vezetett, hogy visszamászott a korláton és leült ő is a járdaperemre. Nem értette a dal szövegét, amit a másik énekelt, csak azt figyelte, ahogy az ismétlődik újra és újra. És egy ponton aztán kiszakadt belőle is a hang, először csak bizonytalanul és halkan dörmögve próbálta követni az ívet, aztán egyre hangosabban.
Akkor hagyták csak abba, mikor már megjelentek az első villamosok és autók.
– Mi volt ez a dal? – kérdezte a férfi.
– Egy hálaének. Hála az életért, a lehetőségért, hogy élünk és, hogy Isten mérhetetlenül szeret minket és megadja nekünk a jelen kegyelmét.
– Ha hinnék Istenben, azt gondolnám, hogy maga egy angyal. – szólt a férfi és elmosolyodott.
– Isten hisz magában… hiszen ide küldött engem. – mosolyodott el a Nirmala, aztán lassan visszaszállt a biciklire és tovább tekert.
Ahogy sétált az utcán, egy furcsa tárgyra lett figyelmes a járda melletti bokor alatt, leguggolt, hogy jobban lássa. Egy színes búgócsiga hevert ott, kicsit rozsdásodott és beborította a folyondár, látszott, hogy hónapokkal ezelőtt felejthette itt valaki.
Leszedte róla a gazokat és kipróbálta… lassan indult be, zörgött, csikorgott benne a homok, aztán ahogy megmozgatta, egyre gyorsabban pörgött… amikor elengedte egy színes foltot látott táncolni a járdán, ami egy idő után lassult, majd megállt. Megpörgette újra és újra… aztán eldöntötte, hogy magával viszi. Ki tudja még, mikor van szükség egy színes táncra.