Amikor elment, hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Dühös volt, hogy már megint erre jutottak, hogy a nő képtelen volt megérteni, egyáltalán meghallani is, az érveit. Pedig neki volt igaza! Nem lehet csak ilyen félvállról venni ezeket a dolgokat, igenis meg kell tervezni, hogy elkerüljék a káoszt. Tavaly is, ha rá hallgattak volna, nem álltak volna órákat a hófúvás miatt az autópályán…
Ahogy távolodott a háztól, egyre inkább csillapodott benne a harag. Hideg volt. Gyorsan lépett, már vagy három keresztutcányira járt, mikor eszébe jutott, hogy most mit is csinál pontosan: megfutamodik. A helyzetből, a konfliktusból, mint mindig gyerekkorában, csak itt nem a szoba ajtaját zárja magára, hanem kimegy, el a házból, minél távolabb, ahol a másik nem láthatja. Nem láthatja azt, hogy neki valójában mindez fáj, hogy valójában szüksége van a figyelemre, a szeretetre, hogy a másik sokkal fontosabb, mint a hétvégi program, a másik sokkal fontosabb, mint a saját igaza.
Megállt.
Megfordult és visszasétált a bejárati ajtóig.
Bekopogott, pedig volt nála kulcs…
Bekopogott, mert már nem bejutni akart. Azt szerette volna, ha a másik beengedi.
Nem csak az ajtón, hanem a szívébe.