Néha furcsa volt. A mai világban furcsának mondjuk azt, amiben megérezünk valami többet és ez megijeszt. Gyorsan kitalálunk egy jelzőt, amivel minősíthetjük, mert ez azt a hamis illúziót adja, hogy rendelkezünk felette.
Pedig, aki tényleg „furcsa” az valójában szabad, azt nem érdekli mindez, mert nem éri el.
Szóval, néha furcsa volt. Nem mindig. Néha. Az érintéseiben. Megsimogatott embereket, állatokat, tárgyakat, összefüggéstelenül és indokolatlanul. Ez persze még kevés lett volna a furcsasághoz, ez simán lehetett volna valami kényszerbetegség.
Furcsává az tette, ami közben történt, hogy az ujjai nyomán az, amihez hozzáért, változott. Valahogy szebb lett, meg teljesebb, meg egyszerűbb. Nem simogatott meg mindent és mindenkit… Kérdeztem tőle egyszer ennek az okát, de csak annyit válaszolt, hogy „még nincsenek készen erre.”
Néha furcsa volt. Nem mindig. Néha. Az ölelésében. Amikor ölelt, abban megjelent a világ, nem részleteiben, hanem teljességében, és nem súlya meg terhe volt, hanem lehetősége.
Úgy hívta ezt: „JelenLét”
Kérdeztem tőle egyszer, hogy mivel hálálhatom meg ezt az érzést, amit mutatott. Azt mondta, hogy találjam meg a szavakat hozzá.