December közepe lehetett,  Yamen az asztalnál ült és egy pohár vizet nézett. A Mester mellé lépett és megszólította:
– Az élet vizén gondolkozol?
– Igen. – vallotta be Yamen. – Mindaz, amit a nyáron megértettem, akkor elég volt, de most valahogy azt érzem, hogy van tovább.
– Ha így érzed, van.. – bólintott a Mester. – Akkor hát értsd meg.
Órákkal később Yamen nevetve szaladt a Mesterhez:
– Az élet vize több, mint ami a pohárba fért… az élet vize az eső, ami táplálja a növényeket és ez által az élet alapját adja.
– Van tovább… – szólt a Mester.
Yamen később újra felkereste:
– Az élet olyan, mint a folyásban lévő víz… van akinél csermely, van, akinél patak, van akinél folyam. mindenki maga dönti el, mihez kezd az életével, mennyi cseppet (pillanatot) gyűjt össze és mivé formálja őket.
– Van tovább… – mosolyodott el a Mester.
Napokkal később Yamen azt találta, hogy az életvize összefügg az élet tengerével, amit az egyes emberek által alkotott folyamok táplálnak, de a Mester továbbra is azt hangoztatta, hogy van tovább.
Yamen pedig eldöntötte, hogy a végére jár. Ez után csak meditált és nem szólt senkihez… nézte a vizet a pohárban.
– Az élet vizét nem tudom értelmezni a halál nélkül. –  kezdett bele aztán a harmadik estén a mondandójába – Az élet az, amibe bele fogok halni… és ez rendben van így. Olyan, mintha valami végtelen vízben úsznék, egy óceánnál is hatalmasabban… ez az élet vize. Minden karcsapásomat, minden lélegzetvételemet életnek hiszem… pedig az élet az, ami körül vesz. Ha elkezdek magamon kívülre figyelni, tapasztalhatom meg a rezdüléseit. Amíg a felszínen vagyok, keresek valamit, ami megment ebből… egy csónakot, egy szigetet, és ahogy öregszem és fáradok, növekszik bennem a félelem, hogy nem találok ilyet. Ha elhiszem a felszínt, nem tapasztalhatom meg a mélységet. Amíg nem bukom alá, fogalmam sem lesz arról, hogy mit rejt magában az élet. A halál az a pillanat, amikor megértem, hogy lehetetlen a felszínen maradnom… – Yamen egy pillanatra elhallgatott. – De ezzel nem kell megvárnom a halált. Az életet választani annyi, hogy már nem hiszem el, a külön valómat, nem hiszem el azt, aki úszik… ha látom az életet, feloldódhatok benne.