Yamen már hónapok óta a Mesternél lakott és tanult, mikor egy reggel odament hozzá és ezt kérdezte:
– Mondd, kérlek, hol tartok?
A Mester lassan ráemelte a szemét és ezt válaszolta:
– Ott, hogy tartani akarsz valahol.
Aztán megint eltelt egy fél év, mire újra felhozta Yamen ezt a témát:
– Mester, segíts kérlek! Hiába figyelem saját magamat, nem látom, hogy valójában fejlődtem-e vagy csak egy helyben toporgok.
– Amíg nem bízol bennem, nincs mit mondanom.
És megint hónapok, évek teltek el, míg egyszer Yamen nevetve érkezett vissza a reggeli futásból, lefeküdt a földre és perceken át hangosan kacagott. A Mester nézte egy darabig, aztán mellé telepedett, a tanítvány addigra lecsendesedett annyira, hogy már tudott beszélni:
– Éveken át hittem, hogy van egy cél, amit el kell érnem, aztán megláttam, hogy az út a lényeg, és arra kell figyelnem,… aztán később észrevettem, hogy valójában az is tervezgetés, ha mérföldekre előre akarok valamit látni és pont elég, ha a következő lépést figyelem… és ma… ma megértettem, hogy nincs következő lépés. Az a lépés van, amit éppen lépek. Csak az. Az a jelen, a többi: múlt vagy jövő és azokban én nem létezem.