Kétszer kopogott, mielőtt benyitott volna. Kissé csalódottan nézett szét, legalább félhomályt várt volna, gyertyatartókat, titokzatos képeket a falra festve. De semmi. A lakókocsiban egy LCD tévé volt, egy kényelmesnek látszó ülőgarnitúra, két szék, egy konyhapult és hátul egy tolóajtó, a mögött sejtette a hálófülkét.
– Mr. Norman?
A kérdését ismerős zaj követte: lehúztak egy wc-t. Ettől persze zavarba jött és fülig vörösen állt a szoba közepén, mikor a férfi előlépett a mellékhelységből.
– Igen, miben segíthetek? – kérdezte mosolyogva.
– Iris McAbby vagyok, a Nemzetközi Bűvész Egyesület alelnöke – nyújtott kezet a nő. – Azért kerestem fel, mert szeretnénk felkérni a Karácsonykor megrendezésre kerülő Jótékonysági Gálánkon való fellépésre.
– Nem jótékonykodom. – hangzott a válasz.
A nő egy pillanatra meghökkent.
– Ha szükségét érzi, fizetünk Önnek egy méltányos honoráriumot.
– Nem a pénz miatt.
– Ha a társaságra gondol, biztosíthatom, hogy a világ legjobb bűvészeit kértük fel.
– Értem, de én nem vagyok bűvész.
Iris ismét megakadt. Mondták ugyan neki, hogy Normannal egyeztetni nem lesz éppen sétagalopp, de még nem adta fel.
Norman folytatta:
– Egy klasszikus trükköt se tudok. Hamarabb tanítok meg egy nyulat énekelni, mint el- meg feltűnni egy cilinderben.
Iris elnevette magát, ez volt ugyanis az első trükk, amit megtanult 14 évesen. Azóta már végig járta a bűvész iskola összes grádicsát, még dobozos-darabolós mutatványt is ismerte, bár nem tartozott a kedvencei közé.
– Akkor hát mit tud? – kérdezte Iris.
– Semmit. Végeztünk? – kérdezte a férfi.
A nő nem mozdult.
– A fene, hogy mindig ez történik – dörmögött Mr. Norman maga elé. – Na jól van, húzzon egyet! – és ezzel előre nyújtott egy pakli kártyát.
Iris engedelmesen kivett egy lapot. Megnézte és nyújtotta volna vissza, mint általában a trükköknél, de a férfi addigra már eltette a többit.
– A magáé, tartsa meg és menjen.
Hetek teltek el. Furcsa hetek voltak… a szokásosnak mondta volna őket, de mégis hordoztak magukban valami mást. Ugyanazokat a házakat, embereket látta, akiket mindig, de nem ugyanazok voltak. Mintha minden mögött rejtőzött volna még valami, mintha át, meg beléjük látott volna. Ijesztő volt ez. Kereste az okát, de nem találta. Aztán egyik reggel, mikor a retiküljét pakolta át, kezébe akadt a kártyalap. Egy nő állt rajta, fehér ruhában, a homlokán egy harmadik szemmel, a háttérben pedig egy prizmával. Érezte, hogy a kép és mindaz, ami történik vele, körülötte, összefügg. Jeges félelemként jelent meg benne a gondolat, hogy valaki megbabonázta… most először gondolt bele, hogy mi van, ha a mágia tényleg létezik, ha mindaz, amit ő eddig tanult csak csuklógyakorlat valami nagyobb és mélyebb tudás mellett.
Anélkül, hogy végiggondolta volna, amit tesz, már hívta is a taxit. Emlékezett rá, hogy a cirkusz, amivel Mr. Norman utazott a keleti parton turnézik. A honlapról pár perc alatt megszerezte az információt és fél órával később már San Francisco felé utazott a vonaton.
Késő délután ott állt a lakókocsi előtt és újra bekopogott. Most azonban megvárta, amíg a férfi ajtót nyit.
– Nem tudom, mit csinált velem, de csinálja vissza! – tört ki belőle köszönés helyett.
– Miért, mit csináltam?
– Megbabonázott!
Mr. Norman elnevette magát.
– Ne legyen már ilyen paprikás, én csak teljesítettem a kérését és megnyitottam újra.
– Megnyitott? Ezt hogy érti? Soha nem kértem semmi ilyesmit. Legutóbb arról beszélgettünk, hogy lépjen fel a Karácsonyi gálán!
– És legutóbb tényleg emiatt jött?
– Igen, de valójában kíváncsi is voltam, hogy mit tud, ami miatt olyan nagyra tartja az elnök.
– Kíváncsi volt… persze.
– Nincsenek mágusok. Csak bűvészek – jelentette ki határozottan Iris. – Szóval, mi a trükk? Hogy érte el, ezeket a hallucinációkat nálam? A kézfogásnál kent valamit a bőrömre? Vagy a kártya lapja volt vele átitatva?
A férfi csóválta a fejét.
– Tényleg nem emlékszik?
– De hát mire?! – fakadt ki Iris.
– Arra, amikor ezt a levelet írta… – szólt Mr. Norman és egy összehajtogatott papírt tett az asztalra.
Iris lassan, óvatosan bontotta ki… gyerekírás volt, az ő írása, az ő szavai. Még nem volt hat éves, amikor ezeket írta. A levél arról szólt, hogy már nem szabad többé látnia azt, ami van, mert mindig megszidják érte és senki sem hiszi el, azt, amit mond, és ha majd egyszer felnőtt lesz, akkor visszaáll minden és visszakapja azt a másik világot, amit most be kell zárnia.
– Hogy került ez magához? – kérdezte Iris döbbenten.
– Hát, úgy, hogy nekem címezte – mutatott rá Mr. Norman a lap alján lévő rajzra, ami suta egy körben foglalt néhány vonalat ábrázolt.
– Magának? – értetlenkedett tovább a nő.
– Nekem – válaszolt a mágus, és felhúzta az ing ujját, ami alatt láthatóvá vált egy, a rajz egy sokkal pontosabban kivitelezett tetoválás formájában.